Jelentős olvasottságú internetes lapnál közepes pénzeket kerestem. Történelmi tematikában ollóztam össze a cikkeimet más internetes lapokról, és néha fölkértem egy szakértőt, hogy mondjon valamit: nem szakmait, inkább érdekeset vagy gusztustalant. Egy idő után meguntam: attól kezdve olyan munka lett, mint a többi, azzal az apró különbséggel, hogy minden hónapban kicsivel többet kellett dolgoznom, kicsivel kevesebb pénzért – persze lehet, hogy máshol ugyanez ment.
A történelmi anyagok több szempontból is hasznot hajtottak: elkerülhettem a politikát, ami nyomorban tartott, plusz nem váltottam aprópénzre írói tehetségemet, ami akkoriban kezdett kidudorodni belőlem: ez egyelőre egyetlen, aprócska novellában öltött testet, ami arról szólt, hogy Lackót elsodorta a hetes busz a Keleti pályaudvar mellett. Lackó aznap szabadult a börtönből, amit bedrogozva az utcán ünnepelt. Az elsodrás után fölpattant, és gyorsan lefejelte az érkező buszvezetőt: ez elájult, és meghalt. Lackó aznap este már előzetesben ült, visszaesőként tizenöt évet kapott.
Lackót tényleg így hívták: a Keleti pályaudvar mellett, a Piros Hetesben számos alkalommal találkoztunk. Félretéve a tényt, hogy Lackó nem került vissza a börtönbe, ahonnan aznap szabadult, mindent változatlanul hagytam, amit magam is láttam, egészen az elsodrásig: ott a buszvezető csak egy sallert kapott. Amennyire jól sikerült a novella – az ország vezető irodalmi folyóirata közölte, igaz, hogy a Facebookra nem tették ki –, annyira erős kétségek támadtak bennem: úgy tűnt, kizárólag valós történeteket tudok megjeleníteni. Ami az elmúlt húsz évben történt velem, belekerült a novellába: kalandjaim Lackó elsodrásával kezdődtek, és Lackó sallerével végződtek. Ebbe ugyan nem nyugodtam bele, de azt sem tudtam, hogy mit tehetnék. Akkor úgy éreztem, semmit.
Visszatérve a pénzre, a munkára: összességében a történelem is untatott, de legalább halott emberekkel foglalkozhattam, akik nem szóltak vissza, és volt még egy előnye: pénzt hozott a konyhára, amit magamra és a barátnőmre költhettem. Amikor az első halottak megjelentek a Dunában, agresszívabbá vált a közélet, pedig addig sem volt kutya. A változás részben érthető volt. Az ilyesmi megviseli az ember, amit csak tetéz, ha az embertől elveszik egyetlen kincsét. De az idő tovább ment: csobbantak a hullák a szomszédos országokban, új novellát mégsem írtam. A jelenség a háborúval állt összefüggésben. Végül az a furcsaság állt elő, hogy engem bizonyos dolgok, bizonyos idő után jobban érdekeltek, mint a zuhanó életszínvonal: 1. A barátnőm. 2. Gabó.
A barátnőmmel átlagos konfliktust cipeltünk, de annak ellenére, hogy a fél város ugyanebben a cipőben járt, nekem fontosabb volt, mint a párosával érkezők a Dunában, majdnem olyan fontos, mint Gabó, akit még nem ismertem. Gabó egy másik internetes portálnál dolgozott: a politikára ment rá, én meg a politika elől menekültem, mégis megtaláltuk egymást. Hamarosan a szerelmem bejelentette a nappaliban: fájdalmai vannak, a bűne hatalmas. Aztán Gabó bejelentette az interneten: új országot kell építeni, az elnököt el kell pusztítani, az igazság a népakarat fölött áll.
Este fölfedeztem egy rövid recenziót is a novellámról, ami egy online portálon jelent meg.
A recenziónak álcázott vélemény lesújtó volt. A huszonéves lány ezzel kezdte: süt a lapokról, hogy Lackó nem létezik. Persze utánanéztem, ki ez a hitetlen teremtmény. Máriának hívták, vörös haja és divatos napszemüvege volt. Pedig Lackó létezett: ezen alapult a novella súlya, magassága és mélysége. Sütött a lapokról, hogy létezik, de hiába. Az alapokra fújt jeges lehelettel, a Lackó-tagadással már könnyű volt kihúzni a talajt a novella alól. A vörös azt írta, hogy ez meg az túl sok, de nem azt, hogy „szerintem túl sok”. Azt állította, hogy emez vagy amaz homályos, nem pedig, hogy szerinte homályos, és a végén jött a feketeleves, amivel levizsgázott előttem, hiszen ország-világ előtt kijelentette: „Olyan nem létezik, hogy valaki szomorúan nézzen, miközben megpofozzák.” Ja, és akkor Lackó már nem is létezik? Alig álltam a lábaimon, amik maguktól vittek az utcán.
Arra jutottam, hogy gyerünk hát, fölkeresem a sorok íróját, párban Lackóval, aki a napokban talált állást a Kerepes úti Tescóban: így szembesítem a vöröslő kritikust a valósággal. Ehelyett mi történt? Gabó ült a Zeneművészeti Egyetem kollégiuma előtt. Gabó, akit épp sikerült kivernem a fejemből, most a közeli utcában foglalt helyet. Nem lehetett más, bár eddig csak apró bélyegfotón láthattam, a cikkek fölött, bal oldalon: festett, sárga haja volt, és úgy vigyorgott, mintha kiszarta volna a Holdat. Hawaii ingén pálmalevelek és koszfoltok tarkállottak. Cigarettával a kezében nézelődött. Szívesen kértem volna egy slukkot tőle, de szerencsére odáig nem süllyedtem.
Helyette azt mondtam, amit a könyvek emberei, a szokások rabjai mondanak:
– Szép napunk van.
Gabónak őszinte, bár irritáló hangja volt:
– A csajomat várom – mondta.
Maradtam.
– Már egy órája várok – panaszkodott Gabó. – Lehet, hogy itt hagyom a picsába. Ki van kapcsolva.
Hozzátette: – Néha nem értem ezt az egészet.
Mivel nekem is fiatalabb barátnőm volt, megosztottam a sárga hajú újságíróval a tapasztalataimat, és pár perc múlva már a központi kérdésnél jártunk.
Elmeséltem, hogy abban az állapotban élek, az évszázad válságának a közepén, amit jobb híján boldogságnak, de minimum elégedettségnek hívnak, mégis ott kavarognak a szívben az apró porszemek, az ütközést kereső molekulák minden pillanatban: rejtély, ezek az agresszorok hogyan keverednek oda, miből születnek és mivel táplálkoznak, hiszen élőlényeknek képzeltem el őket. És hogy örök életűek-e.
Gabó erre elmesélte, hogy a fiatal, egyetemista barátnője még hagyján, bár nem jelenik meg a találkozókon, mint ahogy most sem, ennél sokkal rosszabb, hogy minden héten kitagadja az anyukája: újságíróként dolgozom, vallotta be, és anyukám hanyatt esik a jelzőimtől, felsikolt a gondolataimtól, a hátán föláll a szőr attól, amit csinálok és képviselek, fújta ki a füstöt Gabó a száján, pedig már hetvenéves.
Megköszönve az őszinteségét, itt jónak láttam tisztázni, ki vagyok. Gabó még nem hallotta a nevem: nem olvas történelmi anyagokat, mondta, meg irodalmiakat sem, nem fér bele, nincs rá ideje, aztán mondott egy szenvtelen mondatot: igen, a portált ismeri, ahol dolgozom, de ebben a pár szóban sem éreztem rosszindulatot.
Sétára indultunk, magunk mögött hagytuk Gabó egyetemista barátnőjét. Arra jutottunk, hogy a meggyőződések a világkép birtoklásának a vágyáig mennek vissza: törzsek atmoszférája, totemállatok imádata. A logika nem játszik szerepet, derítette ki Gabó.
Így fogalmazott:
– Nálunk is kinéz egy polgárháború.
Sárga, zsíros haja megcsillant a vándorló nap fényében. Nyár volt. Este hét és nyolc között jártunk.
– Nálunk az van – mondta Gabó –, nálunk az van a szerkesztőségben, hogy home office-ból dolgozunk, este meg betépünk.
– A mi szerkesztőségünk egy gyapotültetvényre hasonlít – viszonoztam Gabó őszinteségét –, ahol sörétes puskával lövöldöznek a niggerekre.
A Szabadság téren Gabó bevallotta, hogy még sosem találkozott személyesen olyan valakivel, aki az elnököt támogatta volna. Erre azt mondtam:
– Gabó, én nem támogatom az elnököt, csak van, amiben egyetértek vele, és van, amiben nem.
– Ez valóban érdekes – mondta Gabó. – Könnyen lehet, hogy eddig félreértettem a helyzetet.
Hozzáfűzte:
– Ha jobban belegondolok, olyannal sem találkoztam soha, aki valaha bármiben is egyetértett az elnökkel.
Akkor a következő jutott az eszembe:
– A élet számomra a bojler fűtőszálának pár évenkénti cseréjéből és egyéb javításokból áll – mondtam. – Néha a gázkonvektort kell kitisztítani vagy a lefolyót, vagy beázik a plafon, és megjelennek a hangyák.
– És persze ott az autó, az egész egy rémálom – tettem hozzá. Gabó erre bólogatott, és azt mondta:
– Durva.
Ezt követően verseket olvastunk föl egymásnak a mobiltelefonunkból, mivel a kérdésemre Gabó bevallotta: költőnek tartja magát, és amikor ezt mondta, hogy „költő”, az egyik sárga hajcsomóját visszatűrte a baseballsapkája alá, és ez az egész eléggé lehangoló látvány volt. Aztán leültünk a Duna-partra. Felolvastam Gabónak egy verset, amit a barátnőmnek írtam:
Egyetlen verset készültem írni neked, tíz,
tizenkét sorost, ami elvisz magamtól:
ahelyett van ez a levél. A Spar zárva volt,
még bizakodtam, hogy valahol csoportok
tűnnek föl este nyolc előtt, akik kozák módra
isznak a semmiért, és bevesznek engem is.
Dehogy voltak kozákok az utcán: kettő
cigánylány integetett, ahogy megkerültem a
tömböt a Damjanich utcában, fölhívtak a
cigarettaszagú lakásukba, 2023-ban, mivel
pontosan hat sört vettem éjszakára, hogy
megírjam a tizenkét sorost. Megkérdezték,
kiről beszélek, amikor mondtam, hogy rólad,
mégis, kiről beszélnék, amikor mondták,
hogy ebből elég. Azt a szerelmet, a szavakat
nem másítom meg, azt a szerelmet
koldulásnak hívják, mondták a cigánylányok,
amit irántad érzek. De nem hittem nekik.
Gabó erre fölolvasott egy verset, amit aznap írt az egyetemista barátnőjének:
Azt hittem, hogy velem jössz, együtt
megyünk tovább. Mi történt végül? Az úton
maradtál. Rohadnál meg, basszon el a busz!
Lehet, hogy neked hosszabb a hajad, és
halovány színem a Nap útján halad, de
válaszolj nekem: hogy merted a szívem
kicselezni? Hogy mertél az ikeás fotelomba
ülni?
Amikor Gabó befejezte a szerelmes verset, megjelentek a halottak a Dunában. Gabó emlékeztetett:
– Először keletről, aztán északról és nyugatról jöttek, délről csak azért nem, mert arra lejt az ország.
Erre azt mondtam:
– Az erkölcs az, amikor a nehezebb utat választod. Az erkölcs az, amikor az egyensúly érdekében felülírod a vágyaidat.
Mivel a közvilágítást hetekkel korábban lekapcsolták, egyedül a Hold fénye igazított el: sötét volt a parton, biztosan azért, mert nem ezt szoktuk meg. Segítettem Gabónak, amennyiben taszítottam rajta egyet – a halántékára mért könyöklés után. Mintha azt magyarázta volna, hogy nem tud úszni: semmi baj, Gabó, mondtam erre, mert joggal bizakodhattam, hogy mára ennyi, és a holnap sem lesz rosszabb. Mert végül is, mi történhetne?
