– Meg kellene kapálni a kukoricát, de két hónap szabadságra hazamentek a vietnámiak, itt maradt ez a hatalmas terület, már nem győzzük – mondja a hetvenen túli asszony egy Kolozsvár melletti település portáján, a szépen gondozott kert közepén. Disznókat már nem tartanak, túl sok a teher, amióta az idős családfő meghalt, így inkább terményben váltják meg a fél vagy egész sertést, ami a kis családot később ellátja.
Csakhogy a vietnámiak…
Ők az év nagy részében egy kolozsvári üzemben dolgoznak, Srí Lanka-i, pakisztáni, más ázsiai vendégmunkásokkal egyetemben. Innen „kölcsönzi ki” őket egy-egy hétvégére az asszony fia, ők ültetnek, kapálnak, gyomlálnak.
Olykor ebéddel is megvendégelik őket, de nem egyszerű eltalálni az ízlésüket. A pityókát – krumplit –, ami itt mindennapos étel, nem szeretik, nagy szelet húsokat sem igen esznek, inkább zöldséggel laknának jól. Nemcsak a kis kertben, de a közeli Kolozsvár belvárosában is rendre feltűnnek vendégmunkások. Sokan meleg ételt szállítanak ki, de találkoztunk olyannal, aki az utcát locsolta épp, hűs párát nyomva a felforrósodott aszfaltra. Már-már mediterrán hangulatot idéznek az utcák, teraszok egymás hegyén hátán, spanyol, olasz, francia, angol szavak keverednek ukránnak, lengyellel, románnal. – Nálunk hiába riogatnák az embereket a migránsokkal, errefelé befogadóbb a nép – mondja kávézás közben az ötvenes évei közepén járó, mérnökként dolgozó helyi férfi, hozzátéve: lassan tízmillió román állampolgár dolgozik külföldön (a hivatalos szám négymillió, plusz a feketén dolozók – A szerk.), zömmel Olaszországban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban, ha nem jönnének helyettük vendégmunkások, bajban lenne az ország.
Erdőszéli fine dining
A be- és elfogadás jut eszünkbe akkor is, amikor elindulunk Kolozsvárról az innen nagyjából kétszáz kilométerre lévő világörökségi szász faluba, Szászfehéregyházára, itteni néven Viscribe. Ám előbb útba ejtjük még a városban Délkelet-Európa egyik leggazdagabb botanikus kertjét, ami több mint ezer növényfajtát mutat be a virágzó lágyszárúaktól kezdve a több mint 400 különböző rózsán át a mediterrán, sőt meleg égövi növényekig. A jegyvásárlásnál persze figyelni kell, a hétfői belépők olcsóbbak, de mint kiderül, ennek oka az, hogy ilyenkor karbantartás miatt be vannak zárva a pálma- és az üvegházak, így az élmény is szerényebb valamelyest, de a városi forgatagból kiszakadva így is felüdülést jelent az egy-két órás séta az árnyas fák alatt.
Háromórás út vezet Brassó megyei úti célunkhoz, így érdemes útközben is megállni, s a helyiektől kapott információk alapján olyan helyeket felfedezni, ahová egyszerű turistaként talán nem keverednénk el sosem. Első megállónk egy apró falucska, Kund – persze mindjárt eszünkbe jut Búvár Kund is, még ha a történelmi alaknak és a kis településnek nincs is köze egymáshoz. Kézműves sajtműhelyben időzünk itt, hosszasan válogatva a provence-i, a medvehagymás, a hagyományos erdélyi, a különleges kurkumás és a faszénporral feketére festett, tehéntejből készült finomságokból, sajnálkozva, hogy a messze földön híres itteni camembert épp elfogyott, viszik a környékben házat vett vagy bérlő angol és német vendégek, mint a cukrot.
Angol szavak hangoznak a szomszéd asztaltól is, amikor a fenntartható vendéglátást célul tűző helyen, a falu határában lévő Valea Verde fogadóban megállunk ebédelni.
Nem gondolnánk, hogy az isten háta mögött, de annak láthatóan a tenyerén degusztációs menüvel találkozunk, gondosan megkomponált fogásokkal, a marinált halfalattól a zöldborsókrémlevesen át a pácolt marhanyakig.
Igaz, ezek inkább csak afféle falatkák, nagytermészetű székely ember harsogva söpörné félre, túrós puliszkát vagy töltött káposztát követelve, de úgy tűnik, lassan helye lesz az ilyen típusú vendéglátásnak errefelé, ha már a be- és az elfogadásról ejtettünk szót imént. Az árak ugyan kissé túlzók, az áram is elmegy néhány pillanatra, a híres kárászteleki pezsgőpincészet buborékosaiból sincs mutatóba, mert állítólag nem érkezett meg a szállítmány, de a virágzó hársfa alatt ülve elhessegetjük az apró negatívumokat, élvezzük a lábunkhoz simuló macska dorombolását, hallgatjuk a madarak énekét, és örülünk, mert autó sem igen jár errefelé.
Magyar büdzséből futja focira
Újabb kitérőt teszünk, Erzsébetváros a következő megállónk, románul Dumbareveni, korábban Ebesfalva néven volt ismert. A Szeben megyei település híres hatalmas örmény templomáról – „akkora, ha meglátod, megijedsz”, mondta nekünk gyalui barátunk, Márton –, és azokra az időkre emlékeztet, amikor még több száz örmény nemzetiségű család élt itt, szarvasmarhával, borral és gyapjúval kereskedve. Az elfogadás és befogadás motívuma mentén haladva jegyezzük fel, hogy az 1800-as évek közepén az örmény katolikus gimnáziumban már magyarul tanították a diákokat, az alapítók kultúrája pedig nyelvi tantárgyakban élt tovább. A székesegyháznyi méretűnek beillő templom azonban zárva van, a környékén a főteret alakítják át épp, de a műemléki épületre is ráférne a felújítás.
Utunk során több olyan településen is jártunk, ahol a magyar kötődésű templomot magyar állami forrásból újították fel. Magyargyerőmonostor papja például ottjártunkkor megemlítette:
csak a térségben 400 millió forintot költöttek az elmúlt években egyházi épületek restaurálására magyar büdzséből. Jutott persze focira is az állami keretből, pár éve a sepsiszentgyörgyi arénát is birtokló focicsapat a Háromszék című napilap tudósítása szerint több mint kétmilliárd forintot kapott.
Kis utazó csapatunk alig néhány fős, van köztünk az Egyesült Államokban élő, székelyföldi, kolozsvári és magyarhoni magyar, mindenki másképp dolgozza fel ezt az információt. Meghallgatjuk a helyi focidrukkert, aki szerint nincs annál felemelőbb, mint amikor tízezer magyar a sepsiszentgyörgyi arénában együtt énekli a himnuszt – ha szerencséjük van, a VIP-páholyból még Orbán Viktor is integet –, s csak fél mondattal, a demagógia látszatát is felvállalva említjük: a lepukkant hazai kórházakban, összeomló iskolarendszerben is lenne helye néhány milliárdnak.
Igaz, a Brassó megyei szász falvak sem főként román állami támogatással, hanem egy nagylelkű külföldi mecénásnak köszönhetően kapnak mostanság új homlokzatot. Viscriben járunk, Szászfehéregyházán, kék, fehér, barna, bordó és halványsárga házak között. Itt nincsenek díszes székelykapuk, és szinte minden épület magassága azonos. Később az UNESCO-örökség alá tartozó több száz éves helyi erődtemplomban egy idegenvezetőtől fél füllel azt is meghalljuk, miért: nem az egyén, hanem a közösség számított az ittenieknek, egyforma házakban élt gazdagabb és szegényebb, nem kérkedett vagyonnal az, akinek több jutott. Erős, összetartó és gyarapodó közösség volt a szászoké, amelyet a történelem viharfelhői üldöztek el innét: először a második világháborút követően etnikai alapon deportáltak több tízezer embert a háborús károk jóvátételeként a Szovjetunióba, majd Nicolae Ceaușescu váltotta életüket pénzre, amikor akkori egymilliárd márkáért cserébe 1968 és 1989 között jóváhagyta erdélyi szászok és bánsági svábok kitelepítését Németországba. Házaikba zömmel elszegényedett roma családok költöztek, az ingatlanok állapota az elmúlt évtizedekben folyamatosan romlott.
Családfa Drakula grófig
III. Károly angol király akkor még walesi hercegként a ’90-es évek elején járt először Erdélyben, ahol anyai ágon családi gyökerei vannak. Beleszeretett az érintetlen tájba, az emberekbe, és az utóbbi néhány évtizedben különböző helyeken vásárolt házakat, kisebb birtokokat, alapítványa révén pedig igyekszik felújítani az adott településeken lévő hagyományos házakat. Itteni otthonai egyike található Szászfehéregyházán, amit a helyiek csak „kék háznak” neveznek. Alig pár hete, nem sokkal megkoronázása után az új brit uralkodó látogatást is tett a faluban, ahol ha épp nem itt időz, pihenni vágyók bérelhetik ki a lakrészt.
Ottjártunkkor az udvaron a látogatása tiszteletére készített időszaki kiállítás fogadott, az installációk között egy érdekes családfával, amely egészen Drakula grófig vezeti vissza Károly itteni őseit.
A falu láthatóan új életre kel hamvaiból, a restaurált házakat sokan panzióként működtetik, de van, ahol gyapjút, viaszgyertyákat készítenek. Házi kenyeret, házi süteményt hirdet egy aprócska tábla az egyik fakapun. Betérünk, veszünk egy fél veknit és egy méretes túrós lepényt. Utóbbival a háziasszony szívélyes invitálására leülünk az ivókút mellé, virágillatban, méhdongásban, s korona nélkül is királyul érezzük magunkat, annyi szent.
