Minden sztereotípia a felszínes megközelítésből születik meg, az állatokhoz kapcsolt jelentések sohasem tudományos úton alakulnak ki, hanem az ember természetes ítélete szüli meg őket. Ha úgy tennénk föl a kérdést, melyik a legintelligensebb állat, akkor jó eséllyel a következő válaszok hangoznának el: csimpánz, delfin. Ha viszont azt kérdeznénk, melyik a legbölcsebb állat, szinte biztos, hogy a bagoly dobogós lenne. A delfin és a csimpánz köztudottan lenyűgöző agyi képességekkel bír, de mentális tehetségüknek nyoma sincs a kultúránkban. A magyar frazeológiai gyűjteményeket végiglapozva például látható, hogy egyetlen szólás vagy közmondás sem tanúskodik a delfin vagy a csimpánz eszéről.
Persze nehéz a Kárpát-medencéből delfinekkel és emberszabású majmokkal példálózni, de O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című könyvében találkozhatunk, nem pont a csimpánzhoz, de a majomhoz fűződő állandósult szókapcsolatokkal. Azonban ezek sem az állat intelligenciáját dicsérik, sőt, butának és idétlennek mutatják be a majmot, valamint a túlzott ajnározást (majomszeretet) kötik hozzá. Ez is jól mutatja, hogy az állathoz az ember által kapcsolt tulajdonság valójában nem az állatot jellemzi, hanem annak küllemében, mozgásában, hangjában vagy szokásában azonosítja az emberit.
Köztudott, de az Állatszimbólumtár című kötet részletesen is körüljárja, hogy a baglyot nem csak bölcsként, hanem halálmadárként is ismerjük. Hogy mi alakítja jelképeinket, miért kötünk emberi tulajdonságokat állatokhoz, arról Újvári Edit szimbólumkutatót, az Állatszimbólumtár egyik szerzőjét kérdeztük.
Az állatszimbolika azért is nagyon fontos és érdekes területe a szimbólumkutatásnak, mert nincs olyan kultúra, amelyben ne kapna hangsúlyt. Az összes létező embercsoport, nyilván a maga ökoszisztémájában, az ott élő állatokat mindenféle jelképes tartalommal fölruházta – mutatott rá Újvári Edit – nagyon sok olyan mítosz van, amely szerint az embernek és az állatnak valamifajta rokonsága van, mindez megjelenik például a totem-típusú mítoszoknál. Nyilván elsősorban az emlősökkel érzett az ember rokonságot, hiszen ezek az állatok a homo sapienshez hasonlóan elevenszülők, de talán az fontosabb, hogy több karakterjegyük egyezik: egy fej, két szem, két mellső és két hátsó láb, amely azonosítható karként és lábként. A legősibb társadalmak tisztában voltak ezzel a nyilvánvaló biológiai egyezéssel, amit a modern tudomány evolúciós összefüggésekként ismer. Szinte minden kultúrában megfogalmazódott egyfajta leszármazási összefüggés. Az olyan területeken, ahol emberszabású majmok éltek, ott inkább ezekkel az állatokkal rokonította magát az ember, de ismerhetjük a totemkultúrából a medve- vagy a farkasőst is.
Az emlősökhöz a felsoroltak miatt gyakrabban kapcsoltak emberi tulajdonságot, a szakértő szerint a madarak világa, és ezen belül a bagoly is sokkal távolabb esik ettől, egyes kultúrákban mégis előfordul a madárős. – A madarakhoz gyakran kapcsolunk felfokozott pozitív jelentést, hiszen a leggyakrabban a szabadsággal azonosítjuk őket. Ebből épp a bagoly kilóg – mondta el Újvári Edit, aki arra is felhívta a figyelmet, a jelképiséget nem csak önmagában egy állat külleme határozza meg. – A bagoly éjszakai lény, a sötétséghez kapcsolódik, hovatovább ragadozómadár. Az éjszakához mindenképpen társul valami félelem, hiszen az alvás valahol kiszolgáltatottá tesz bennünket, a sötétség mindig veszélyesebb a fénynél, gondoljunk csak bele, hogy eleve a fekete állatok is legtöbbször a rossz megtestesítői. Mindig nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mivel ezt a jelképrendszert emberek találták ki, mindig emberi szempontok érvényesülnek benne, az egész antropocentrikus. A bagolyhoz alapvetően negatív tulajdonságokat kapcsolt a néphiedelem, így lett a bagoly halálmadár – fejtette ki.
A bagoly ugyanakkor nem csupán halálmadárként, hanem a bölcsesség szimbólumaként is ismert, erről a szimbólumkutató úgy nyilatkozik, hogy ez a jelentéstartalom az antik görög kultúrából származik, ahol Pallasz Athénének, azaz a bölcsesség istennőjének szent állata, tágra nyitott, nagy szeme figyelmes emberi tekintetet idéz fel. – A baglyok éjjeli élete kapcsán pedig egy olyan magyarázat is megfogalmazódott, hogy a tudósok, a szellemi munkát végzők sötétedés után is még a gyertya világánál olvastak, írtak, és állítólag ezeket az állatokat vonzotta a gyertyafény, ma is használjuk az éjszakai bagoly kifejezést hasonló vonatkozásban. A bagoly feltűnése a gyertyafény közelében egyébként mindkét szimbolikát erősíti, bölcsessége miatt a tudósok mellett jelenik meg, de az éjszakai virrasztások okán a halottak közelében is megtalálhatták. Továbbá a halálmadár és az alvilági jelentéseket erősítette vijjogó, félelmet keltő hangja – magyarázta Újvári Edit.
A ragadozó szárnyashoz kapcsolt különböző sztereotípiák megférnek egymás mellett, az európai kultúrában nagyon hangsúlyos a bölcs bagoly képe, de nem csak itt fedezhető fel, hogy valami szellemi felsőbbrendűséget kötnek a madárhoz. A népi kultúrából eredő halálmadár-kép viszont szinte mindenhol általános. – A törzsi kultúrákban világszerte ez dominál – mondta a szakértő – a bagoly a halál hírnökeként jelenik meg legtöbbször, például az észak-amerikai indiánoknál is. Kínában a baglyot macskafejű sólyomnak is nevezik, a kínaiakat a madár arca a macskáéra emlékeztette, és a bagoly szinte teljes kört leíró feje miatt leginkább a titokzatosságot, a misztikumot, a földöntúliságot kötik hozzá – hozta föl példaként Újvári Edit. Ha a magyar vonatkozásokat nézzük, van egy érdekes baglyunk, Dr. Bubó, akiben mintha egyesülne a bagoly kétpólusú szimbolikája, hiszen bölcsessége miatt értelmiségi szakmát végez, orvos, de hibás diagnózisai miatt veszélybe sodorja pácienseit. Erről a szimbólumkutató azt gondolja, hogy ez a rajzfilm eleve egy szatíra, ezért vagy eltúlozza vagy kifordítja a már meglévő alapjelentést, a tévedhetetlen bölcs így válik egy hibát-hibára halmozó szakemberré. Újvári Edit azt is fontosnak tartotta kiemelni, hogy egy adott állatról (vagy bármely jelenségről) alkotott képünk a kultúra különböző szintjein egyaránt megjelenik: a nyelvben például közmondások szintjén, de az irodalomban is, képi ábrázolásokon és a művészetekben, ezek mind egymást erősítik. – Érdekességként elmondanám, hogy nem minden állat képe ilyen egységes. Ott van például a denevér, ami Ázsiában tökéletesen mást szimbolizál, mint nálunk Európában. Itt egy éjszakai démoni lényként tartotta számon a középkori hagyomány, csupa negatívum kötődött hozzá, az ördögök szárnya például denevérszárny. Ezen asszociációk mentén, és az Amerikában őshonos vérszívó denevérek ismeretében további negatív jelentéseket kapcsolódtak a repülő emlősökhöz, egészen Drakuláig és horror világáig fokozódott a negatív szimbolika, ezzel szemben Kínában a denevér a szerencse jelképe és abban a kultúrában a lehető legpozitívabb jelenség – összegezte.
