– Gépeznek...egész nap csak gépeznek – így beszélt egy harmincas éveiben járó, szederkényi asszony két iskolás fiáról, s közben lemondóan legyintett. – Amikor én gyerek voltam, nyáron egész nap kint voltunk a természetben. Ők meg csak bent ülnek a szobában, és gépeznek.
Tíz baranyai faluban arról faggattam a helybéli iskolásokat, hogy mivel töltik a vakációt? A kérdezettek túlnyomó többsége nem titkolta, hogy ideje javát a számítógéppel és a mobiltelefonnal üti el. A szülők és a nagyszülők gyakran bevallották, hogy mindez nagyon bosszantja őket, de tehetetlenek. A fentebb idézett szederkényi asszony egy mutatós családi ház udvarán játszott négyéves fiával, s a kertben felállított nagy méretű medencéből sejtettem, hogy a kissrácnak lehet idősebb testvére, ezért szólítottam meg édesanyját. Kiderült, a fiúcskának van két bátyja, 15 és 12 évesek, s ők ketten a vakációt gépezéssel töltik.
Belvárdgyulán, az egyik ház udvarán több gyerekbicikli hever a fűben. Kopogásomra sportos asszony nyit ajtót. Elmondja, hogy 35 éves, négy lánya és két fia van, s a gyerekek a szobában valamilyen online játékkal bíbelődnek. Az asszony és párja napszámból él, a közeli szőlőkben dolgoznak, ma is ötkor már kint voltak, de a hajnali vihar hazakergette őt, az élettársa viszont maradt, s jól tette, mert az eső elállt. Beszélgetésünk hangjára két tizenéves lány és egy 7 éves fiú jelenik meg az ajtóban. A lányok elismerik, hogy számukra gépezésből áll a vakáció.
– De mit is tudnának csinálni? – veszi őket védelmébe anyjuk. – Nincs a faluban semmi, még kocsma sincs, ahol elnyalogathatnának egy fagyit, és elüldögélhetnének a barátaikkal.
– A környékbeli erdőkbe vagy a Karasicra nem járnak ki? – fordulok a lányokhoz.
– Nem, nincs ott semmi – rázza fejét a legnagyobb lány, aki 17 éves.
– Én megyek a Karasicára – vág közbe a család legkisebbje, az óvodát most befejező Roland. – Rákot fogok, meg siklót.
– Puszta kézzel?
– Persze, felteszem a nyakamba, a sikló a nyakláncom – vágja ki Roland gyermeki büszkeséggel.
Azt, hogy falun nincs is mit csinálni a gyerekeknek, másutt is panaszolják. A 430 lelkes Drávafokon férjével három lányt nevelő Éva is egyből erre utal:
– Hová menjenek? – kérdezi a közmunkásként foglalkoztatott asszony. – Csak a „máltai” működik itt, palacsintát sütnek a gyerekeknek.
– Oda azért eljárnak?
– Nem, oda se, itthon vannak, és játszanak a gépen, meg sorozatokat néznek.
Éva legidősebb lánya, Liliána 17 éves, pincérnek készül, ahogy 15 éves húga is.
– Lili ősszel már dolgozni is fog – jegyzi meg anyja. – Akkor majd jobban telik az idő.
– Azt várja, hogy legyen vége a vakációnak? – kérdezem Liliánát.
– Igen, mert ősszel már pénzt keresek – feleli a magas, vékony lány.
– Liliána, maga mindjárt felnőtt, barátja esetleg van már?
Kollektív nevetés a válasz. Nógatásomra a lány elárulja, hogy van barátja.
– Nyáron jobban van idő találkozni – lököm tovább a szót –, mégis az őszt várja?
Újra nevetés a válasz, aztán Liliána ennyit mond: – Még nem találkoztunk. A Facebookon beszélgetünk. Igazából nem is tudok róla semmit.
Újra Évához fordulok:
– Ha már annyi idejük van a lányoknak, segítenek valamit itthon?
Megint nevetés harsan.
– Dehogy! – sóhajt az anyjuk. – Lusták. Ha kérek tőlük valamit, megcsinálják, de maguktól semmit. Nem baj, az életben dolgozhatnak még eleget.
A Bogádmindszenten ötgyermekes családban nevelkedő László számára nem unalmas a vakáció, a hetedik osztályba készülő fiú bunyózik, és nyáron is heti 2-3 alkalommal Pécsre jár edzésre. Ha nincs tréning a barátaival elbiciklizik a szomszédos falvakba, ám fontos szabály, hogy telefonon állandóan jeleznie kell szüleinek, merre jár. László hét végén pecázni jár ácsként dolgozó apjával.
Sok, általam kérdezett fiúnak a pecázás a fő nyári szórakozás. Sumony határában, a Bükkösdi-víz nevű patak partján két kissrác horgászott. Az ugyancsak ötgyermekes családban élő, 12 éves Róbert mindjárt el is dicsekedett azzal, hányszor fogott már törpeharcsát és keszeget. A mobil azért Róbertnek is fontos játék, de otthon 4-5 óránál többet nem engedik telefonozni.
Szajkon a 9 esztendős Benedek és három évvel idősebb falubelije, Dominik elválaszthatatlan barát. A két fiú biciklivel naponta többször is bekalandozza a falut. Ők is mobillal vagy okosórával jelzik a családnak, épp hol tekernek. Beniék udvarán egy medence és egy gumiasztal is a srácoknak szolgál, emellett a két fiú szinte minden nap focizik. Beni szívesen segít a kertben gyomlálni vagy öntözni nagyanyjának, a 66 évesen is energikus mozgású Piroskának, aki nyugdíj előtt a bólyi gyerekotthonban dolgozott, ápolóként.
– Szerintem falun minden gyereknek meg kellene tanítani a kerti munkákat – véli a nagymama. – Tudja, én egy Bóly melletti pusztán nőttem fel, csodás gyerekkorom volt, egész nap kint voltunk a kertben vagy az erdőn. Ha megéheztünk, hazaszaladtunk, megkentünk egy szelet kenyeret zsírral, de volt, hogy jól laktunk a réten papsajttal. Tudom, hogy fontos dolog egy gyereknek a számítógép, de az nem lehet, hogy valaki csak ezzel játsszon. Ezt a lányom se engedi meg Beninek.
Míg Piroska erről beszél, a két fiú a példásan rendbe tartott kertben szedi és eszi paradicsomot. Aztán beszaladnak a tyúkudvarba, hogy megnézzék van-e friss tojás az ólban, s nagy örömmel jelentik, hogy: van!
A bogdásai Lehel Zsófiának nehezen telik a vakáció. A 15 esztendős, ősztől cukrásznak tanuló lányt a nagyanyja neveli 3 éves kora óta. A nagyi, Balázsi Gyöngyi a kilencvenes évek közepén települt át Romániából, a Kovászna megyei Barótról, s nyugdíjazásáig egy kertészetben dolgozott. Gyöngyi azután vette magához Zsófit, hogy a lány anyja elvált és újraházasodott. A nagymama és az unoka kapcsolata érezhetően harmonikus. Zsófi naponta 6-8 órát tölt a laptop előtt, azt mondja, a 230 lelkes faluban kevés a szórakozási lehetőség.
– Néha lemegyek a faluházba – avat be a lány a napi programjába. – Ott lehet könyvet kivenni, de én inkább rajzolok.
– Jól rajzolsz?
– Nem, de szeretek.
– Mit rajzolsz?
– A számítógépről másolom le, ami megtetszik.
– Olvasni szoktál? – Igen, nemrég olvastam Diana életrajzát. – Mi maradt meg benned a történetből? – Az, hogy senkinek se könnyű, Diana királyi családban élt, mégis sokat szenvedett.
Zsófi szavait hallgatja legjobb barátnője, Ignác Hajni, aki a szomszédos Drávafokról biciklizett át. A két lány szeret együtt lenni, amikor megszólítottam őket, épp a ház előtti, levert lábú fapadon diskuráltak. A négygyerekes családban élő Hajni már kijárta az első osztályt a pécsi Leőwey Gimnáziumban, kertészmérnöknek készül, ha sikerül, a famíliában neki lesz először diplomája. Hajni is várja, hogy kezdődjék a tanév.
– Unalmasan telik a nyár – jelenti ki. – Az osztálytársaim is ugyanezt mondják.
– De maguk kettesben nagyon jól elvannak.
– Ez így van – helyesel Hajni. – Elbeszélgetünk akármeddig, kicsit pletykázunk.
– Miért nem jönnek össze gyakrabban? Esetleg a többiekkel is?
– Nem tudom – mondja Hajni. – Talán tényleg az kellene.
A nagynyárádi focipályán a késő délután fél tucat kisiskolás kergeti a bőrt. Egyiküket, a 10 éves Varga Viktort elkísérte a pályára édesanyja Bernadett, így őket szólítom meg. Megtudom, hogy a család Bicsérden lakik, Bernadett viszont nyárádi, s tegnap elhozta Viktort és a fiú 14 éves bátyját a nagyszülőkhöz.
– A férjem mérnök, és ő napi másfél órára korlátozta a gyerekek géphasználatát – mondja Bernadett. – De gépezni csak azután lehet, hogy reggel nyolctól gyomlálnak egy órát a kertünkben. Nemcsak tiltással akarjuk fékezni a gépezést, hanem azzal is, hogy értelmes programokat kínálunk a gyerekeknek. Viktor focizni szeret, azért jöttünk ki a pályára, tegnap viszont a bátyjával horgászni mentem a Borza tóra. Délután háromtól hajnali ötig ott voltunk. Béreltünk a tóparton egy faházat, én kettőkor elaludtam ott, mert nem vagyok pecás. A fiam viszont nem tudott leállni, mivel jó volt a kapás.
Viktor a focipálya terebélyes fáktól árnyékolt peremén passzolgat unokatestvérével. A fiú állítja, hogy neki a foci jobb mulatság, mint a gépezés.
– És a másfél óra mindig elég neked? – kérdezem elköszönéskor. – Hát, néha azért nem.
– És akkor mi van?
A fiú anyjára néz, aki válaszol helyette:
– Olyankor kér az apjától aznapra pluszidőt. Mindig megkapja.
