– Helló, de jó, hogy jöttetek. Mindjárt beszélgetünk, csak figyelj már egy kicsit Gyuri. Azt tervezem, hogy Amerikába megyek, Seattle-be, de át kell szállni Londonban, én onnan még 9-10 óra lesz az út. Segíts már, te mi csinálsz ilyenkor? Mosdó, meg ilyenek, érted.
Így kezdődött a beszélgetés Kis Adri udvarán, mielőtt leültünk a leanderek közé egy fa árnyékába. Bovier Györgynek szólt a kérdés, aki előbb megállapította, hogy Adri lakása nagyon rendben van, kis ékszerdoboz, de a fürdőszoba ajtaja azért elég keskeny. Egyébként – áttérve az utazásra – úgy látta egy videóban, hogy a nagyobb gépeken két mosdó van, ezeket össze lehet nyitni, a kisebbeken meg oldja meg a kedves utas, ahogy tudja. Merthogy kerekesszékesként a pisilést is előre meg kell tervezni.
Adri nyitott gerinccel született, gyerekkorában még tudott járni, de mindig mozgáskorlátozott volt. Gyuri élete 21 évvel ezelőtt, 17 éves korában változott meg, egy autóbaleset miatt. Most az ő egyik munkahelyéről mentünk együtt át a Várba, Adrihoz. Kihajtott a kerekesszékkel az épületből, beült az autójába, majd egy mozdulattal leszerelte a két kereket. Azokat hátratette, a kerekesszék vázát pedig átemelte magán az anyósülésre. A kocsiban van egy kar, azzal adja gázt, vagy fékez. Gyuri és Adri saját autóval utaznak.
– Olyan mintha luxi nő lennék, akinek derogál tömegközlekedni – mondja Adri. De nem vagyok hajlandó akár órákat várni egy alacsony padlós buszra. Itt, ahol lakom, nem is tudok nyílegyenesen átmenni a következő sarkon lévő megállóhoz, mert ezen a részen még a régifajta macskakő van. A vonatozáshoz napokkal előre be kell jelenteni, hogy mikor hova megyek, akkor odakészítenek egy emelőt, ha van. És ezt sem kezelheti mindenki. Az agyunk olyan, mint egy számítógépes szoftver, ugye Gyuri? Minden reggel végigfuttatjuk, hova megyünk, hol mekkora járdaszegény vagy padka van, az épület előtt és az épületben van-e a rámpa és mosdó.
Afrikáig előbb elmegyek, minthogy felszálljak itthon egy buszra.
„Ez így van” – erősítette meg Gyuri. Mint a Terminátor, beszkennelem az agyamba a padkákat. Ha mondanál utcaneveket, megmondanám, hol hány centis a szegély. Ez már automatikus, de rohadt fárasztó.
Máshogy kezdték kerekesszékes pályafutásukat, de mindketten népszerű és sikeres kommunikációs szakemberek, sokat utaznak, világlátottak. Saját munkájuk mellett érzékenyítő előadásokat tartanak. Amiért mégis a nehézségekről beszélgetünk az az, hogy nemrég egy mozgáskorlátozott fiatalember elektromos kerekesszékét nem engedték fel a repülőre.
– Nemrég meg egy kerekesszékes család járt hasonlóan – mondja Adri. Csalódott vagyok, mert eddig azt mondtam, hogy ha mindenhol úgy működnének a dolgok, mint egy repülőtéren, akkor számomra az egy tökéletes világ lenne. Ezek most jól mutatják, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Na, de térjünk már vissza egy kicsit az én utazásomra, mert ezt el akarom mesélni nektek. Az van, hogy előző életemben szerintem szörfös lehettem. Ha őket nézem, besírok.
– És ha leharapja a cápa a lábad, te úgyse érzed... – vetette oda Gyuri nevetve két korty narancsos, szőlőleves üdítő között.
– Hát az kit érdekel. De képzeljétek, volt egy sorozat a nagy szörfösökről. A legmagasabb hullám 30 méter, ilyen csak Nazaréban (Portugália) van, és csakis januárban vagy februárban. Ott úgy szörföznek, hogy a jet ski felhúzza őket valameddig a hullámra, és úgy jönnek le róla. Nézzétek, most is kiráz a hideg. Van egy sziklaszirt, ahonnan ezt a csodát meg lehet nézni. Nekem oda is el kell mennem.
– Ja, azt hittem nevezni akarsz – szólalt meg megint Gyuri.
- Ú, de jó is lenne. Az van, hogy a repülő Portóba vagy Lisszabonba visz el. Onnan busszal, vagy vonattal kellene tovább mennünk, mert a barátnőmnek, akivel megyek, nincs jogosítványa. Fogalmam sincs, hogy a tömegközlekedés milyen, és van-e olyan kölcsönautó, amit én is tudok vezetni. Így meg nem lehet elindulni. A vége az lett, hogy azt mondtam, mit bánom én, menjünk végig a kocsimmal.
Gyuri szerint ez a helyzet is mutatja, hogy egy kerekesszékesnek nehéz a spontaneitás, mindent terveznie kell.
– Adri egyébként simán legyűri azt a pár ezer kilométert, csinált már ilyet – mondta.
Merthogy mindketten végigjárták a Budapest–Bamako-ralit.
Ez az az autóverseny, ami Budapestről indul, és két héttel később az afrikai Mali fővárosában, Bamakóban ér véget.
– Néhány perccel ezelőtt még arról beszéltünk, hogy a Széll Kálmán térig nem indultok el, most meg már Afrikában vagyunk – vetettem közbe.
Gyuri szerint az egészen más. – Az nem a hétköznap. Fősulis voltam, kitaláltuk a haverokkal, hogy menjünk el a Bamakóra. Se pénzünk, se kocsink nem volt, jött az ötlet, hogy szerezzünk szponzort. Mondtam nekik én leszek az első nyomi, aki ezt végigtolja, és majd felkapja a sajtó. Ez bejött, szereztünk négy millát, vettünk egy dzsipet. Kiírtunk egy castingot a fősulin, ahol 4. csapattagnak egy lányt kerestünk, jelentkeztek rá vagy 20-an. Kiválasztottuk, aki a legjobban értett az autóhoz – mondja nevetve. Négyen mentünk. De ott tudod azt, hogy a homokba végzed a dolgod, és csak nedves törlővel mosakszol két napig.
– Igen, ez a lényeg, amiről Gyuri beszél – szólt közbe Adri. Ott mindenki ezt csinálja. Amikor megállunk, akkor pont ugyanúgy nem tudja senki, hol és hogy fog pisilni, mint én. Fogalmunk nincs, hol alszunk. Büdösek vagyunk, de senki nem tud mosakodni, nem csak én. És tisztában vagyunk vele, hogy egyszer vége.
„Én versenyeztem Tokióban a kerekesszékes tenisz világkupán, ott minden ki van találva, bárhová el tudtam menni. De ilyen volt Mallorca is, ahol kézi vezérlésű autót béreltem. Itthon is be akarok jutni a moziba, vagy egy koncertre, úgy, mint más, de azt nem lehet” – mondja Gyuri. Te úgy veszel jegyet egy koncertre, hogy felmész a honlapra, kiválasztod, hova akarsz ülni, elutalod a pénzt, és tiéd a jegy. Hogy megy ez nálunk? Felmérjük, hogy egyáltalán bejutunk-e az épületbe. Ha igen, akkor jön a következő akadály. Nincs ugyanis a jegyrendelésnél olyan gomb, hogy akadálymentes hely. Így aztán személyesen, vagy emailon kell intézni.
– Képzeljétek el – folytatja Adri, hogy Ausztriában, ahova járok évek óta a barátaimmal, a két falu között lévő kis település drogériájában is van mozgássérült mosdó. Itthon van, hogy a négycsillagos akadálymentes szálloda szobájában nem férek oda az ágyhoz, a fürdőszobában az álló emberekhez méretezik a tükröt, amiben én legfeljebb a fejem búbját látom. A főnökömtől kaptam egy wellness hétvégét, a barátnőimmel mentem, akik egyébként nem kerekesszékesek. Volt egy elegáns rész, kíváncsiak voltunk, ott mennyibe kerül egy akadálymentes szoba. Kiderült, hogy ilyen nincs, azt mondta a recepciós, hogy erre eddig nem volt igény. Na, ha valami nagyon bánt, akkor az ez a hozzáállás. Dolgozom, karriert építettem, pénzt keresek. Mégis azt gondolják rólam, és mindenkiről, aki kerekesszékes, hogy csak otthon ülünk, és nézünk ki az ablakon. De hagyjuk is, nem szeretek arról beszélni, hogy mennyi minden rossz. Nézzük inkább mi jó. Sokat változott az emberek hozzáállása. És megkapom a rokkantsági ellátást úgy, hogy a munkahelyemet is megtarthatom. Ez régen nem így volt.
Gyuri szerint néhány cég már befogadó, bár volt korábban olyan, hogy egy álláskeresésnél feltüntette, hogy kerekesszékes. Senki nem kereste. Miután ezt az információt kivette az önéletrajzából, többen behívták interjúra.
„Meg itt van például a sport” – mondja. Amikor versenyszerűen kerekesszékes teniszeztem, akkor is csak a világkupa versenyeket tudta támogatni a szövetség, Egy tenisz sportszék ára körülbelül 3 millió forint, amire nincs támogatás itthon. Te vehetsz egy bringát pár tíz, vagy százezer forintért, ami nekünk akár több millió forint is lehet.
Szóba kerül az is, hogyan fogadták el az élethelyzetüket.
– Kétféle módon dönthettem: otthon maradok a szüleimnél, vagy, amit lehet, kihozok az életemből. Utóbbit választottam. Apró lépéseket tűztem ki célul. Az első, az volt, hogy ott legyek a barátom születésnapján 3 hónappal a balesetem után. Utas voltam egy felborult autóban, deréktól lebénultam. Az orvosommal az volt a megállapodás, hogy ha egyedül kiszállok a székből az ágyba és vissza, segítség nélkül, akkor hazamehetek hétvégére. Két hónap kőkemény munka után sikerült. Egy kérése volt a dokinak: ha hazamegyek, sokat igyak, hogy átmossam a vesémet. Lehet, hogy nem ugyanarra gondoltunk, de én mindent megtettem azon a szülinapon.
„Amikor ’82-ben megszülettem, akkor azt mondták a szüleimnek, hogy szépen adjanak be egy intézetbe. De ők hazavittek engem” – veszi át a szót Adri. És akkor itt jön az állandó kérdés: mit javasolnék annak a szülőnek, akinek a gyerekénél kimutatják ugyanezt a betegséget? Rendkívül szigorú vagyok ebben: vetesse el. Mondhatnám, hogy mindenki neveljen fel szépen egy fogyi gyereket, de senki nem tudja elképzelni, hogy ez mivel jár. Az, hogy én itt tartok, az a családomnak, a körülményeinknek és a személyiségemnek köszönhető. Ha ebből csak egyet kihúzunk, már bukik minden. A szüleim együtt maradtak, ez sem jellemző, az apukák sokszor elhagyják ilyenkor a családot. De nem tudom őket elítélni emiatt. Fel nem fogható élet ez. Sok mindent elmondtunk, de ez csak a töredéke a teljes valóságnak.
Elmarad a színvonal
Statisztika nincs az akadálymentes épületek számáról, ilyenről a lapunk által megkeresett érdekvédő szervezetek sem tudnak. Hegedűs Lajos, a Mozgáskorlátozottak Somogy Megyei Egyesületének elnöke úgy fogalmazott: akadálymentesítés szempontjából a hazai épületek és utak használhatósága messze elmarad a fejlett európai országok színvonalától. A jogszabályok szerint akkor kötelező az átalakítás, ha az adott útvonalon, épületben felújítás történik.
