A Covid-időszak első nyarán családommal Hollandiában vakációztunk. Egy kint tanuló unokaöcsnek köszönhetően szállásra nem kellett költenünk, míg ő Magyarországon nyaralt kis családjával, mi öten az Utrechtben lévő háromszobás szociális bérlakásukat használhattuk. Korábban is jártam már a városban, így emlékeztem, hogy a mintegy 40 kilométerre lévő Amszterdam – ahová szinte mindennap beutaztunk – és Utrecht között 20 perces, félórás időközönként járnak a vonatok, nagyjából hasonló menetidővel. Azon a nyáron azonban a két város közötti teljes vasúti pályát felújították, ám mindebből a vonaton utazók alig vettek észre valamit: a több tíz kilométeres kitérő miatt a menetidő ugyan néhány perccel megnőtt, de a szerelvények ugyanolyan sűrűn közlekedtek, mint korábban, és késést sem tapasztaltunk soha. Azt már alig merem hozzátenni, hogy a családi jegynek köszönhetően a holland vasúton a hazainál olcsóbban utazhattunk – nagyobb távolságokra is, például Rotterdamba vagy Eindhovenbe, az itthon megszokott menetidő töredéke alatt. Ja, és azt is érdemes még tudni, hogy az összes holland nagyvárost többsávos, sűrű autópálya-hálózat köti össze, ennek ellenére rendkívül népszerű a vasúti közlekedés.
Persze az alig Dunántúlnyi területű, s az egyik legfejlettebb infrastruktúrájú európai országgal való összevetés egész biztosan igaztalan. De aki mostanában felszáll a MÁV valamelyik szerelvényére, az valódi időutazáson vehet részt. Mindennapos késések, lerobbanó szerelvények és katasztrofális állapotban lévő pályák jellemzik a magyar vasúti személyszállítást – a 80-as években épp annyi idő alatt lehetett megtenni például a Miskolc-Budapest távot, mint ma, s légkondi híján legalább az ablakokat le lehetett húzni.
S hogy mi ebből a tanulság? Van, amiben még érdemes a hanyatló Nyugatot majmolnunk.