Fontos leírását adja a rezsim oktatásról vallott felfogásának Victor András (Szép Szó, július 8.), de szerintem a fa eltakarja a mégoly terebélyes erdőt. A tanár- és tanulásellenesség nem önmagában álló jelenség, hanem maga is (logikus) következmény. Az oktatásban tapasztalható „hátra megyünk, nem előre” egyik mozaikdarabja az elnyomó rezsimek hatalmi berendezkedésének. A szerző is kerülgeti ezt, amikor többször szóba hozza az autonómiát tanárnál, diáknál. Ha azonban tágabbra vonjuk tekintetünk horizontját, láthatjuk, hogy mindenféle önállóság eltiprása a cél. Minden olyan önszerveződésé, ami szembe szállhat az önkényuralommal.
Általános vélemény volt tizenkét éve, hogy a szakszervezetek maradék erejének felszámolása a multiknak tett aljas gesztus. Ami persze igaz: a gyártósori beszélő robotok lábhoz parancsolása az opportunista merkeli Ostpolitik hazai apportja lett. Nyilvánvaló céllal: az elnémított filléres bérmunkáshad multik elé vetéséért cserébe „Mutti” teljes súlyával a kiépülő autoriter rendszer támasza lett. Ehhez kellett az addiginál is több szeletre szalámizni az alsó-közép alkalmazotti osztályt. A hatalom megszilárdítása („alaptörvény”, a média megszállása, kormányhivatalokba centralizált szakigazgatás, satöbbi) zavartalanul haladt tovább. Később az akadémiai-egyetemi értelmiség került sorra az intézetek, kutatóhelyek és a felsőoktatás feldarabolása, egyszersmind egy szálra fűzésével. Ezek célja ugyanaz volt, apró szigetekre szabdalni, egymásnak ugrasztani az érintetteket, elejét venni minden „felelőtlen” önállóskodásnak.
A most végleg legyalulandó közoktatás drillje persze nem napjainkban kezdődött, a Mussolini által ihletett pedagóguskarral már megtették az első lépést. Amelynek keretében a milliós javadalmazású és feltétlen rendszerhű tankervezetések tesznek arról, hogy rövid pórázon tartsák a pedagógusokat, tovább mélyítve az amúgy is mély árkokat. A cél, mint fent, ismét csak: félelemkeltéssel és egzisztenciális függőséggel írmagját is kiirtani mindennemű autonómia létrejöttének, pláne érdekszövetségnek. A szakszervezetek kiűzése a formális egyeztetésekből ezt tetőzné be.
Ami tehát tanár- és tanulásellenesség, az ezen túlmutatóan a társadalmi tudás nem egyszerűen megvetése, hanem a páni félelem attól, hogy a kitenyésztett-megvásárolt fölső osztály alatti csoportok képesek felismerni érdekeiket.
Ehhez tudás kell és persze információk sokasága. Mert szolidaritás, legalábbis mifelénk, legfeljebb a szegények-alsó középréteg tagjai körében alakulhat ki, amit minden eszközzel meg kell akadályozni.
Orbán nagyjából tíz éve felismerte, hogy reménytelen vállalkozás a „munkaalapú társadalom” és a tudásintenzív, magas hozzáadott értéket előállítani képes fejlesztések sokaságának meghonosítása (idővel egyre nagyobb számban a nyereséget itthon tartó hazai kkv-kkel). Ekkor döntött úgy, hogy mindent egy lapra, a szalagsori multi-bérrabszolgaságra tesznek fel. A merkeli politika bedöglése miatt a németek helyét az ázsiai kizsákmányolók veszik át, szinte nulla hozzáadott értékű termeléssel, maradéktalanul kiáramló nyereséggel. Ezzel olyanná silányul az ország, mint a hasmenéses fertőző beteg szervezet: a bevett tápanyag azonnal távozik, lassú halálra ítélve az embert.
Aligha véletlen, hogy éppen most vált magasabb fokozatba a hatalomra legveszélyesebb társadalmi csoportok még tovább szabdalása, az autonómiák maradékának felszámolása. A tanárok mellett a gyerekek is sorra kerültek, a tonfázás-könnygázazás üzenete az, hogy kushadjatok, tanuljátok meg, hol a helyetek.
Az általános apátia és a társadalmi méretű önállóságvesztés az önfeladás biztos receptje, kéz a kézben járva vezetik az országot a szakadékba. Sokan gondolják úgy, hogy – az állapotokat látva – az országnak végig kell mennie ezen az úton, mert nem látszik szikrája sem a beletörődés eltűnésének. A gazdaság lerohadása, esetleg bizonyos külső körülmények megváltozása persze biztosan elvégzik a maguk munkáját. Kérdés, hogy ennek csak dermedt nézői leszünk-e.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
