- Odze György: A Spitzbergák vagy semmi

Akkor mondtam azt, hogy akkor inkább semmi. Petra vagyok, huszonöt éves pedikűrös, a Ferenciek terén dolgozom. Csak így, egyszerűen Petra, mert a pedikűrösök a keresztnevüket használják, ennyi elég a bejelentkezéshez. Petrát kérem, így megy. A vezetéknevemnek nincs jelentősége. Egyébként Petra Siegfried. Akit érdekel, annak hozzáteszem, hogy apám német, egy autókereskedő Nürnbergből, aki korán elhagyta anyámat, de a történet nem szokott érdekelni senkit. Mindenki azt gondolja, hogy a saját élete különleges, ezért nem érdekli a másoké. A Spitzbergákról Scheer Dávidtól hallottam gyakorlatilag először. A gyakorlatilagot azért használom, mert hallottam már róla eleget, tudom, hogy hol van és miről híres, a szalonban egész nap megy a NatGeo, főleg persze a rovarok élete és a hogyan éri utol az oroszlán a gazellát, vannak persze jó útfilmek is. Szóval most először találkoztam személyesen valakivel, aki oda akart utazni, méghozzá szenvedélyesen. Olyan különleges, hogy azt látnia kell, hogy elhiggye, létezik. Fagyos földrész, majdnem a világ végén. És miért olyan érdekes, kérdeztem. Majd egyszer megmutatom. Scheer Dávid a vendégem volt, a lábát ismertem meg először. A láb sokat elárul az emberről, majdnem mindent, és az a fél óra, az már egy komplett személyiségrajz. Annak, meg amit mesélt magáról, annak alapján kedveltem meg, határozott, kedves, jól ápolt fiú, olyan, akivel minden rendben van. Komoly fiú, vagy csak egy ügyes kalandor, aki a dumájával hódít? Eszti néni ugyan az elején azt mondta, hogy ne ismerkedjünk kuncsaftokkal, ez egy igényes magánszalon, ám a lábápolás, van abban valami személyes dolog, szinte intim testi érintkezés, könnyebben kialakul valamilyen rokonszenvféle. Voltak már így férfiak, hogy lábról ismerkedtünk meg, de nem sokan, diszkréten telefonszámot cseréltünk, randiztunk, kész. Volt egy komolyabb szerelem, az nem munkahelyi, pár éve, egy geológus fiú, ő meg heteket töltött terepen, az is szétment, volt egy másik, komolynak látszott, az éppen válófélben eset, minden nő tudja, hogy ezek hogy végződnek, de mégis minden nő hajlandó várni, hogy mégis, mi lesz, mert az is lehet, hogy mégis, csak meg kell érteni a másik embert is. Van-e kedvenc városom, így kezdődött az első beszélgetés a köröm vágása közben. Nekem Madrid, mondtam, és akkor kezdett ő mesélni. Hogy a Spitz. Így mondta. Az egy olyan különleges hely, amit látni kell, hogy az ember elhiggye, hogy létezik. Nagyon tudott mesélni. Bevonzott. Jól is ment minden, vagyis majdnem minden. Anyuka zavart bele. Anyuka mint fogalom. A szüleim elváltak, mondta Dávid, apa lelépett egy másik nővel, ahogy az ilyesmi lenni szokott, anya sikeres, saját könyvelőcége van, sokat vagyok vele, amióta egyedül maradt, persze, feleltem, és első hallásra még nem is hangzott veszélyesnek, merthogy nem lehetett tudni, mennyi az a sokat, bár a fiúk, akiket korábban ismertem, inkább szabadulni akartak a szülőktől, de aztán kiderült, hogy mennyi az a sok. Sok. Együtt vásároltak, néha kettesben mentek színházba, akkor Dávid azt mondta, ja, anyu vett már jegyet, na és én, kérdeztem, akkor bocsánat, felelte ő, és volt ebben valami őszinte kisfiús megbánás, Anyu, egyszerűen. Anyu néha meglepetésszerűen megjelent Dávid lakásán, amihez volt kulcsa, meg kell értened, mondta mosolyogva Dávid, csak ő tud nekem jó palacsintát sütni, megint azt mondtam, hogy persze, ez csak természetes, nekem is anyukám sütötte a legjobb palacsintát, nagymama pedig még nála is jobbat, így elvicceltük. De az, hogy nyáron is meglátogatott bennünket Balatonon, még egy üzenetet se küldött, hogy jön, mert végtére is az az ő családi nyaralójuk volt, nem szólhattam semmit, akkor jön meg megy, amikor akar, volt bennem egy kis ellenhang, hogy de hát, azért mégis, de mit is szólhattam volna? Kiült a teraszra, rágyújtott, csetelt a barátnőivel, nagyokat nevetett, mintha az egész olyan vicces lenne. Leugrottam a gyerekekhez, újságolta a barátnőinek, este koktéloztak Dáviddal, történeteket mesélt a gyerekkoráról, aztán ott is aludt, ő tett a helyére mindent, aminek én nem tudhattam a helyét pontosan, illetve tudtam, de nem annyira pontosan, mint ő, az akkor sok volt. Semmi baj, drágám, mondta, és a hangsúlyából megértettem, hogy nem vagyok az ő drágája egyáltalán. Na és akkor miért nem léptem le? Amikor már minden világos lett, hogy ez nem fog megváltozni. Aztán egyik nap Dávid simán lemondta a színházunkat, anya nem érzi jól magát, meg kell értened, üzente, egy gyors sms, ennyi volt az egész, persze, a szokásos válasz, nem voltak nekem nagy igényeim egy kapcsolatban, egyszerű lány vagyok, nem is gondoltam, hogy ebből házasság lesz, pedig szerettem Dávidot és ragaszkodtam is hozzá, hogyan élnénk együtt így, csak ez volt a kérdés. Volt még egy berlini út is kettesben, egy német partnere meghívására mennek, szívesen mentem volna én is, de nem került szóba, akkor fogalmaztam meg először, hogy Dávid egy anyuka kedvence, akinek még nem ért véget a gyerekkora. Nálunk minden más volt, Marci is meg én is hamar leváltunk, de hát ahány család, annyiféle boldogtalanság, ezt egy vendégem mondta, egy francia író, aki az apám lehetett volna, de persze próbált udvarolni, a szalonban nem ismerkedem, mondtam, de azért elmentünk kávézni, elmeséltem neki Dávidot, valamiért, mert egy író volt, és az írók azok mégiscsak a lélek mérnökei, lépjen le, időben, ezt tanácsolta, de nem léptem le, mert azt gondoltam, csak a normális férfiúi féltékenység lobbant fel benne, hogy talán meg tud szerezni magának, és közel is álltam hozzá, hogy lefeküdjek vele, mert finom, kellemes pasas volt, megsimogatta a kezemet, nem is a szex miatt, csak hogy együtt lenni valakivel, aki másmilyen, de aztán mindketten meghátráltunk, én pedig nem léptem le Dávidtól.
Volt közben egy szakításunk is, akkor is egy ilyen Anyus program miatt, moziba készültünk, de el kellett vinnie őt a barátnőihez Vácra, ne haragudj, megint úgy nézett rám, hogy maga volt az ártatlanság, és hogy tulajdonképpen ez a dolgok természetes menete, a mozi megvár, és akkor tényleg leléptem, de Dávid attól meg kikészült, mindennap ott állt a kapuban, küldözgette a virágcsokrokat meg a leveleket, hogy mennyire hiányzom, és milyen hülye volt. Kibékültünk, mindenki lehet néha hülye, mondtam magamnak, és nehéz a szokásokon változtatni, ezt is beláttam. Akkor jött a születésnapja, készültem ajándékkal, egy karórával, drága volt, de azt gondoltam, megéri, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Még aznap felhívott Anyuka, hogy mit vettem Dávid születésnapjára, merthogy náluk az a szokás, hogy megbeszélik az ilyesmit, nem is tudtam, mit válaszoljak, vajon ilyenkor mi a helyes magatartás, másnap találkoztunk, és megmutattam neki, vágott egy arcot, olyat, mint az iskolában a tanár, amikor puskázáson kap egy diákot, és akkor jutott eszembe a lelépés, és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, pedig az is lehet, hogy ő az életem nagy szerelme, és vége is lett. A születésnap előtti este egyszer csak megjelent Dávidnál Anyuka, éppen vacsorához készültünk, palacsintát sütöttem, hogy megmutassam, mit tudok, nagyon jó, mondta Dávid, majdnem olyan jó, mint anyukáé, amikor anyuka megjelent. Vidám arccal, elegánsan, vettem jegyet a Spitzbergákra, újságolta, nyolcnapos körutazás, ahogyan Dávid megálmodta, sajnos nem tudok szabadságot kivenni, feleltem, nem is kell, drágám, és ezt az utolsó szót meg is nyomta, hogy érezzem a távolságot tőle, hogy jelezze, én maradok a Ferenciek terén, ők kettesben mennek, ez amolyan anyai ajándék, remélem, nem baj.
Nem baj, feleltem, szinte akaratlanul jöttek a számra a szavak, és akkor tettem hozzá magamnak, hogy akkor inkább a semmi.