Az Öreg a szekrény előtt áll. A fiókba nyúl, ahol a whiskyt tartatja, közben megmozdulok, azt hittem, tölteni fog nekem is. Magyaráz, hogy ez nem az a műfaj, amikor csak úgy leütöm az ügyvédkét az utcán, és elviszem vallatni. Hiába fenyegetőzött, értsem meg, hogy amelyik kutya ugat… de nem fejezi be, meghúzza az üveget. Egy ilyen rohadék nyilván semmit se fog tudni, ha ekkora pénzről van szó. A Főnökasszony már biztos három napja sír a röhögéstől, mert a nyomát se látja annak, hogy utánamentünk volna.
A belső zsebébe nyúl az Öreg, hosszú másodpercekig keresgél, a tenyerem izzad, arra gondolok, hogy biztos rájött, de csak egy zsebkendőt húz elő. Megtörli kopaszodó homlokát, úgy folytja. És persze értesítsem, hogy mennyi készpénzt tudtam tőle elszedni, és mikorra lenne meg a többi. Mert ő nem kontrollmániás, csak mindenről előre tudni szeretne. És ha már ennyire belekeveredtem, legyek olyan kedves fogni egy revolvert, és ha megvagyok a dologgal, úgy lökjem be az ügyvédkét a Dunába, hogy még Szerbiánál se halásszák ki.
Leül az antik székre, hátradől. Az erkélyajtó nyitva, a lámpa nem ég. Keresztbe teszi a harisnyás lábát. Rágyújt, nem kínál meg. Felállok, kisétálok az erkélyre, a korlátnak dőlök, onnan figyelem. Rohadt jól néz ki, csak ne vágna ilyen savanyú képet. Tudta, hogy ez lesz, a parancs az parancs, pláne az övé. Vagy inkább saját maga akarta volna elintézi, miután elszórakozik vele a régi idők emlékére? Sose értettem, mit evett rajta. Persze, a Főnökasszony se fiatal, de azért… biztos jól fog esni neki valami frissebb. Felém indul, magas sarkúja kopog a parkettán, a mellettem álló virágcserépben nyomja el a cigit. Visszamegy, felkapja a kabátot és a dohányzóasztalon pihenő fémdobozt. Indulhatunk.
A parton állunk, ernyőt persze nem hoztunk, elázunk ebben a rohadt havas esőben. Elindul a móló szélére a dobozzal a kezében. Én csak a fűcsomókon tapicskolok, vádliig sárosan az egyetlen jó csizmámban. Összeráncolom a szemöldököm, most se sürgetem. A száját a dobozhoz nyomja, majd felnyitja. A szürke port elnyelik a cölöpöknek csapódó hullámok. Percekig mozdulatlan, a túlsó oldalt nézi, követem a tekintetét, elmosódnak a fák a sötétben. Lejön a mólóról, széttárom a karom, de amikor megveregetném a vállát, elsétál mellettem.
Lehajtott fejjel vonulok, napszemüvegben, így nem látják, ha nem sírok. Mégis honnan volt az ügyvédkének ennyi pénze? Oké, megnyert néhány ütős pert, elintézett ezt-azt a behajtó haverjainak, így szerezte az elárverezett dunaszekcsői házikót is. Ki tudja, mit kezdett volna vele, ha futni hagyjuk. Biztos megígérte a hülye barátnőjének, hogy elviszi Bora Borára delfinekkel úszni, vagy valami hasonló hülyeség, aztán jöttünk mi. A gatyája is ráment, mire kiegyeztünk, hogy inkább leszállítja az Öreg hamvait a nyamvadt kis életéért cserébe. Mindegy, a pénze nálunk landolt. Meg az Öregé is. Csak a Főnökasszony ne érzékenyült volna el, tíz éve állítólag nagy volt a szerelem. Hát persze, azért küldöd rá valakire a beépített embereidet, mert régen annyira szerelmes voltál belé.
Egy férfi megy elöl két nővel, az egyik zokog. Biztos az Öreg felesége volt. Vagy pont a másik, amelyik nem is szomorú. A parcellát a temető hátsó széléhez tették, az is csoda, hogy erre futotta, és nem az önkormányzat kaparja el. Fellélegzem. Végre nem kell többet a szőnyeg szélén állnom, és hallgatni az Öreget, hogy ez így nem profi munka. Rezeg a telefonom, valaki felhördül mellettem. Elővenném, de biztos megharagudna rám ez a sznob. Tudom, ki keres. Amúgy is, mit írnék neki, hogy minden fasza, mindjárt föld alá kerül a nagy adag homok, amit az Öreg helyett küldtünk? Azt úgyse írnám meg, hogy késem tíz percet, mert muszáj beugranom neked egy csokor virágért, kedves Főnökasszony, mert jobb fej vagyok, mint az Öreg volt. Legyen inkább meglepetés.
