Ha a Nemzeti Pedagóguskarban lennék, én is azt mondanám, amit szeretett, gondoskodó kormányom hallani szeretne. A Magyar Nemzetnek azt, hogy az új törvény csak jót hoz a pedagógusoknak. A Magyar Hírlapnak pedig, hogy felesleges a hangulatkeltés, a sztrájkban való részvétel nem vonhatja maga után a pedagógusok munkaviszonyának megszűnését. Kozák András oktatási szakértő tavaly májusi nyilatkozata rosszul öregedett, de nem lehet őt számonkérni naivnak bizonyult mondataiért – elszámoltatni a politikusokat és az akaratukat végrehajtó tankerületi vezetőket kell.
Mikor a szakértő azt mondja, ő nem érzékeli, hogy most nagyobb lenne a pályaelhagyás szándéka, véleményt fogalmaz meg, elismerve, hogy erről számadat csak októberre várható, miután kiderül, hányan veszik fel a munkát az új tanévben. Ám amikor azt fejtegeti, hogy csak egy politikailag motivált kisebbség hallatja „gyomorforgató performanszokban” élesen a hangját, míg „a kollégák csendes többsége tisztességes, becsületes, jó munkaerő, és hivatásként vállalja a pedagógusi küldetést” – implikálva, hogy akik nem csendben várják a fentről rájuk szabott sorsot, azok tisztességtelenek, becstelenek, esetleg haszontalan munkaerők, hivatástudatuk legalábbis megkérdőjelezhető –, azzal már egy politikai agendát, sőt, propagandát ad elő.
Nem tudhatjuk, a csendesek közt hányan rettegnek a tankerületi terrortól, küzdenek megélhetési gondokkal, nincs választásuk, vagy kapaszkodnak abba, hogy már csak pár évük van a nyugdíjig. A némaság önmagában nem erény, csupán körülmény. Kezdetben mindig a kevesek hallatják a többségért a szavukat, míg a hangjuk el nem éri a kritikus tömeget. Bátorságuk minden társadalmi változás motorja, aminek hosszú távon a csendesek is hasznát láthatják, és örülhetnek neki, ha úgy tetszik, csendesen.