Volt egyszer egy társasház, ahova új lakó költözött. Előkelő környék (szaknyelven: lokáció), elit tulajdonosok, jó lakóközösség: persze aláírt mindent, házirendet, szabályzatot, csak hogy bevegyék. Aztán a második hétvégén a plafonig csavarta a hangerőt a zenelejátszón. Azóta meg… A kutyája időnként a folyosóra piszkít, és nem takarít el utána (mindenki reméli, hogy aki odapiszkított, az csak a kutya volt). Elkéri a porszívót, és nem adja vissza. Aztán amikor mégis visszakerül tőle, karcos, tele van szeméttel, és hiányzik róla a szívófej. Mindenféle gyanús idegeneket hoz fel éjszakára, akikkel ki tudja, miket művel – mindenesetre bármit is csinál, az nagy zajjal jár. A közös költséget csak késve, hiányosan fizeti; legjobb esetben, mert néha még úgy sem. A lakógyűléseket állandóan szétoffolja. A közös képviselőt sértegeti. És mindig mindent mindenkinél sokkal jobban tud. Hogy hogyan kellene szavazni. Hogy kinek mennyit kellene befizetni (neki sokkal kevesebbet), illetve visszakapni a közösből. Hogy mire költsék a pénzt, és mire ne. Hogy mikor tegyék ki a zászlót, és melyiket. Hogy hány fokra fűtsék fel a folyosót; hogy mikor kapcsolják be és ki a fűtést. Hogy kinek és mit kellene megcsinálnia – mármint rajta kívül, mert neki semmit.
Ismerős? Mindenkinek volt már ilyen szomszédja, vagy most is van, vagy majd lesz. Az Orbán-kormányt lehet szeretni (állítólag sokan szeretik, bár egyre nehezebb olyan emberrel találkozni, aki ezt nyíltan fel is vállalja), vagy nem szeretni – de ha egy az egyben átfordítjuk szomszédra vagy lakótársra, nagyon kevesen vannak, akik ilyet szeretnének.
Szóval képzeljük el, hogy tényleg van egy ilyen szomszédunk, vagy gondoljunk arra, aki valóban ilyesféle. És képzeljük magunk elé a helyzetet, amikor már mindenkinek tele van vele a hócipője: egyesek kidobnák, ha tehetnék, mások felszólító leveleket küldözgetnek neki, feljelentést tesznek, ügyvédet fogadnak – ő pedig siránkozni kezd, hogy itt csak széthúzás van, marakodás, a közösség meggyengítése; nem is gondolta volna, hogy ebben a házban ilyesmi előfordulhat; és ő az egyetlen, aki kiáll az egységért.
Nem egyértelmű, hogy túl vagyunk-e már azon a ponton, amikor még érdemes racionalitást keresni – mondjuk – Kövér László szavaiban. De ha úgy döntünk, hogy megpróbáljuk, a fenti értelmezési keretnél aligha létezik praktikusabb. Tehát amikor a házelnök azt mondja: „Ha nem az EU szétverése maga a cél – amit nem tartok kizártnak – akkor minimum az EU mérhetetlen, végletes meggyengítése és káoszba döntése”, akkor idézzük fel magunkban a fenti képet, utána pedig helyettesítsük be a szereplőket.
Kövér egyébként a tőle megszokott finom ízléssel arról is beszélt, hogy akik most az orosz agresszió elől elmenekülnek Ukrajnából, azok „nettó demográfiai nyereség lesznek egy elaggott, gyermektelen, önző kannibál társadalom számára”. Csak azt nem tette hozzá, hogy mindenki más számára, minket leszámítva – merthogy az orbáni Magyarország valamiért még a háború ukrán menekültjei számára sem vonzó szomszédság.