A főváros bíróságon sérelmezi, hogy szolidaritási hozzájárulás jogcímen többet vonnak el tőlük - konkrétan 25 milliárddal -, mint azok az állami normatívák, amelyeket a kötelező feladataik ellátásához kapnak.
A jogsérelem valós. Annyira, hogy ezt valamennyi érintett önkormányzatnak vitatnia és támadnia kellene. De nem azért, amiért a főváros sérelmezi: nem az összegszerűséget, főleg nem csak a különbözetet kell támadni, hanem a szolidaritási hozzájárulás jogalapját. Mert a normatívának és az elvonásnak jogilag - legalábbis a per tárgyát illetően - semmi köze egymáshoz. Ha az elvonás jogalapjára építenék a pert, akkor nemcsak az a bizonyos 25 milliárd lenne megfogható, hanem az eddig ezen a jogcímen befizetett pénzek is visszakövetelhetők lennének. Így viszont a per legfeljebb erről a 25 milliárdról fog szólni. Ha viszont az összegszerűségre helyezik a hangsúlyt, úgy azzal - áttételes módon - elismerik a szolidaritási hozzájárulásnak mint jogintézménynek a jogszerűségét és a jogalapját.
A szolidaritási hozzájárulás a költségvetési törvényben szerepel mint az állam egyik bevételi forrása, miközben semmilyen törvény nem hozta létre. Pedig szükség lenne rá, már csak a bevételek-kiadások külön számlán történő kezelése, átláthatósága érdekében is. Enélkül semmilyen objektív törvényi előírás nem szabályozza, hogy a szolidaritási hozzájárulásnak kik az alanyai, terheltjei, kinek milyen szempontok mentén kell fizetnie. És vajon a visszaosztás kiknek, milyen jogi tényezők és körülmények alapján történik?
A szolidaritási hozzájárulást a költségvetési törvények szerint az a település fizeti, ahol az adóerőképesség – vagyis a helyi adóbevétel elosztva a lakosságszámmal – meghaladja a 22 ezer forintot. Csakhogy ez valójában nem határozza meg az adóerőképességet. Egyrészt, mert ha az állam eleve elvonja a helyi adókat, akkor az adóerőképesség értelmezhetetlenné válik. Emellett több más fontos paraméter is létezik, amely az adott település fizetőképességét alapjaiban meghatározza. Ráadásul abból, hogy a helyi adók összege lakosságarányosan több, mint 22 ezer forint, még nem következik, hogy az adott település vagyoni helyzete lehetővé teszi a szolidaritást. Különösen, hogy ez a szolidaritás nem önkéntes alapon működik, hanem hatalmi szóval erre kötelezik az önkormányzatokat, akik még jogorvoslattal sem élhetnek.
Joggal merül fel a kérdés: ha a helyi adót azért szedi az önkormányzat, hogy állami feladatokat finanszírozzon, akkor az állam miért szed mindezeken felül további plusz közterheket a településektől. Az egyes települések nagyon eltérő körülmények között működtetik az intézményeiket, ami jelentős mértékben befolyásolja a település kiadásait is. Ugyanakkor az állami elvonás pazarlásra is ösztönöz, hiszen a költésekre nem lehet rálátni, azokat nem lehet befolyásolni. A centralizációt indokoló cél sem valósul meg, hiszen csak látszólag igaz, hogy a szolgáltatások minőségét így lehet kiegyenlíteni.
A települések a szolidaritási hozzájárulást már nem tudják semmilyen normatívából levonni, így az az önkormányzat magánvagyonából, pluszbefizetésnek minősül: ez a kettős adóztatás tilalmába ütközik. Az önkormányzat vagyonát egyébként sem lehet elvonni, úgy meg főleg nem, hogy az elvonás mögött nincs külön jogi szabályozás.
Mivel a szolidaritási hozzájárulás nem külön számlára megy, hanem a központi költségvetésbe, visszaosztva akár olyanokhoz is juthat, akik a legkevésbé sincsenek rászorulva. Teljesen a kormányzati belátáson múlik, hogy az innen származó állami bevételt a kormány kinek adja vagy mire költi el.
Az meg egészen döbbenetes, hogy eközben az állam hasonló elvet feltűnően nem akar követni a tekintetben, hogy szolidaritás jogcímen a legtehetősebb magánszemélyektől is elvonjon, a nagyfokú jövedelmi egyenlőtlenség kiegyenlítése céljából. Pedig ha ezt a szemléletet az önkormányzatokkal szemben érvényesíti az állam, akkor az egykulcsos adóval adózó magánszemélyek esetében is alkalmazhatná.
2017-ben Budaörs előbb bírósági, majd alkotmánybírósági eljárást kezdeményezett a szolidaritási hozzájárulás ügyében. 3311/2019. számú határozatában azt mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy "nem ütközik nemzetközi szerződésbe, és így az alaptörvénybe sem, hogy az úgynevezett adóerő-képesség alapján elveszik a jobb módú települések bevételének egy részét." Ami tényszerűen nem igaz. Alkotmányba és nemzetközi szerződésbe is ütközik, ha bárminemű elvonás jogi szabályozási háttér hiányában történik. És ha nincs jogi háttere az ilyen elvonásnak, akkor hogyan lehet meghatározni, hogy mi az adóerő-képesség?
Az Alkotmánybíróság egyes döntéseinek indoklása egyre gyakrabban a véleménynyilvánításra felkért kormánytag válaszának megismétléséből áll. Ehhez a budaörsi ügyben annyit tettek hozzá, hogy: "A nemzetgazdasági miniszter véleményében említett, az önkormányzati alrendszerben tapasztalható nagyfokú jövedelmi egyenlőtlenség kiegyenlítése éppen ezért nem csupán nem ellentétes a Charta (a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája - a szerk.) célkitűzéseivel, hanem azokkal kifejezetten összhangban áll."
Ezt az összhangot törvényi szabályozásban kell biztosítani. De ha ilyen törvény nincs, akkor hogyan valósul meg az összhang? És mi a jövedelmi egyenlőtlenség oka? Ha ezek a jogkérdések nincsenek külön törvényben szabályozva, akkor nincs semmilyen valós, alkotmányjogi jogalapja az elvonásnak. Az elérendő cél deklarálása ilyen jogkérdésben nem elég, kötelező lenne az odavezető utat is szabályozni.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.