- Eredeti helyszín, eredeti szereplőkkel - Az első magyar bankrablás Jolsvai András elmesélésében

Az 1908. október 28-án elkövetett újpesti bankrablás történelmi esemény a magyar kriminalisztikában, ugyanis ez volt az első ilyen jellegű „kasszírozás” Magyarországon. Az addig csak a Nick Carter-regényekben olvasott újvilági bűnelkövetés elérte hazánkat, s az Árpád út 19. szám alatti Pesti Magyar Kereskedelmi Bank helyi fiókja volt ennek elszenvedője. Oly nagy meglepetést okozva, hogy a zavarban lévő fiókigazgató előzékeny módon még segített is a rablóknak a pénzes­zsákok kicipelésében. Ön mikor hallott először a történetről, s miért határozta el, hogy regény formájában társadalmi tablót sző az esemény köré?

Ujpesti vagyok, méghozzá sok-sok nemzedékre visszamenőleg, eléggé be vagyok ágyazva az ujpesti legendákba. A bankrablás történetét még a nagyszüleimtől hallottam gyerekkoromban, amikor csak végigmentünk az Árpád úton, megemlítették, és meg is mutatták a még ma is álló házat, ahol megesett. Kedélyes anekdotaként élt és adódott tovább: lám-lám, Ujpest ebben is megelőzte a korát, hiszen itt volt az első magyar bankrablás. Végül is senkinek nem esett komoly baja, és mint a mesében, jóra fordult minden, hamar elkapták a tetteseket. Tehát elég régóta élt bennem a történet, mígnem az Ujpesti Helytörténeti Értesítőben, aminek állandó olvasója vagyok, néhány évvel ezelőtt egy gyakorló ügyész, Ibolya Tibor alaposan (újra) felderítette az esetet a fennmaradt korabeli rendőrségi jegyzőkönyveket, bírósági aktákat feldolgozva.

Már jó ideje a fejemben volt egy novellaötlet egy szegény emberről, aki bankrablásra adja a fejét, hogy a beteg felesége gyógyítására előteremtse a pénzt, s amikor olvastam a cikksorozatot, egyből beugrott: ötvöznöm kell a két történetet. S így már nem is novella, hanem egy regény kerekedett ki belőle, ahol maga a rablás csak kiindulópont ahhoz az ujpesti társadalmi tablóhoz, ami bemutatja, hogyan változtatta meg a legkülönfélébb helyzetű emberek életét, ha csak kicsit is, a bűntény.

Ahogy a regénye utolsó fejezetében említi is, a magyar Projectograph mozgófénykép és gépgyár részvénytársaság a rá következő évben Az újpesti bankrablás címmel filmet is forgatott az esetről – a sokat ígérő „eredeti helyszínen és szereplőkkel” reklámozva az alkotást. Sajnos a film mára elveszett, ám a regényével talán épp ezt az „eredetiséget” valósította meg. Mennyi fikcióval tért el a valóságtól?

A történelmi alapozottságú regényeim esetében is bátran keverem a valóságot a fikcióval, de mindig ügyelek arra, hogy mindez az olvasó számára valósnak, hihetőnek hasson. Ennek kulcsa, hogy bizonyos dolgokat feltétlenül valósághűen ábrázolok, így például az adott helyszín minden négyzetméterének stimmelnie kell. Ujpesti regény esetében ez számomra igazán nem jelentett nehézséget – a város térképe bennem él –, pontosan tudtam például, hány lépésre van az Árpád úttól a Kemény Gusztáv utca, és ha oda állítom a fuvarosom lovait, akkor mennyi idő alatt fognak kiérni a Fóti útra.
A szereplőknél érdekesebb a helyzet. Szinte a teljes szereplőgárda valóságos személyekből áll: a banki alkalmazottak a jegyzőkönyvből kerültek elő, a többiek közismert figurái voltak a korabeli Ujpestnek. De itt is könnyű helyzetben voltam, mert nagyrészt rokonságban állnak velem. A regényben szereplő Ugró Gyula polgármester testvére a valóságban a dédanyám, ahogy Nádas tanító úr meg a déd­apám, a kislányuk, Nádas Aranka a nagy­anyám. Kicsi város volt ez az Ujpest, mindenki ismert mindenkit. A regényben bankrablást tervező fuvaros, Sebestyén István is létezett, neki halt meg fájdalmasan korán a felesége. De hogy az öngyilkosságot a valóságban a felesége halálán érzett bánatban vagy az előrehaladott alkoholizmusa miatt követte el, nem tudom. Onnantól a fantáziám lépett életbe. Minden szereplőmhöz volt egy kis kartotékom néhány életrajzi adattal, semmi több, ezekre támaszkodva építettem föl, töltöttem meg élettel a figuráimat. Persze a családom felmenőiről picit részletesebb volt a tudásom. (nevet)

A saját családi történetek mellett azért még akad jó néhány „miniatűr családregény” a könyvében. Nem sajnálta feláldozni ezeket, ahelyett, hogy külön nagyepikai műben örökítse meg őket?

Nem, egyáltalán nem. Ezt a regényt az a kétnapnyi idő strukturálja, ami eltelik a bankrablástól a tettesek elfogásáig. El kellett engednem a nagyepikát, filmszerű regényt akartam írni, egyes időpontokhoz köthető pillanatfelvételeket, néha kimozdulva a múltba vagy előretekintve a jövőbe. De valóban, a legtöbb alakban még számos regény rejlett volna, ezeket azonban soha nem fogom megírni. Ugyanakkor például kezemre játszott az a tény is, hogy valóban ekkor tartózkodott a fővárosban Ferenc József, aki itt fogadta a spanyol királyt…

…és ekkor volt a vízbotrány is, miszerint a császár még a fogmosáshoz használt vizet is Bécsből hozatta, semmire nem érdemesítve a magyar illetőségű folyadékot?

Nem, ugyan valóban megtörtént és felháborodás övezte, de nem pont akkor, ezt az írói fantázia hozta össze egy jelenetbe.

További érdekes figuraként maga a szerző-elbeszélő is felbukkan a könyvben, neki mi a szerepe?

Jellegzetes gyakorlat nálam a szerepeltetése, miközben a megnyilvánulásai(m) azt is szolgálják, hogy az olvasó igenis legyen tudatában annak, hogy ez egy korábbi történet későbbi felidézése. Azonfelül, ha nagyon finoman is, de utalok rá: a narrátor, aki mindentudónak mutatja magát, valójában mégsem az.

Ez is annak a humornak a része, ami áthatja az egész regényt, akár tragikusabb események mesélése közepette is. Írói és/vagy emberi alapállás ez önnél?

Az ironikus hang az írói stílusom egyik védjegye – egyben magánemberi világlátás is, nem válik el egymástól a kettő.

A századelői, békebeli éra irodalmi téren mennyire befolyásolta a választott írásmódot?

Valamennyire hatott a stílusra. A korra jellemző ételek, ruházatok neve, a megszólítások, a beszédmód és -fordulatok használata hozzáad az elbeszéléshez egy sajátos árnyalatot, ami által az olvasó egy kicsit otthon érezheti magát ebben az időszakban, de nem akarom abban a hitben ringatni, mintha ekkor született volna a regény.

Az interjút olvasó már szembesült vele, hogy következetesen ékezet nélkül szerepel a megszólalásaiban Ujpest neve, ahogy a regényében is. Mi ennek az oka?

Amióta csak író vagyok, rövid u-val írom a város nevét, és minden alkalommal óriási küzdelmet vívok a korrektorokkal, hogy ez úgy is maradjon. (nevet) Azok a könyvek, újságok, amik a két világháború között születtek, s amiket gyerekkoromban olvastam otthon, köztük a polgármesterség után a város legavatottabb történészévé váló Ugró Gyula Ujpest-monográfiája, mind rövid u-val írták. Ennek persze tipográfiai oka van, a régi nyomdákban ugyanis nem volt a készletben hosszú ú-s nagybetű. Ez egyfajta tisztelgés részemről a régi ujpestiek felé.

Az Ujpest című lap politizáló újságírói, nevezetesen Negyedi Szabó Béla és Miklós Móric is feltűnik a színen. A saját újságírói-szerkesztőségi tapasztalatait mennyire vitte bele a figurákba?

Természetesen ezt a társadalmi csoportot ismerem a legjobban, ezért nem egy regényemben szerepelnek újságírók. Nemcsak szerkesztőségekben dolgoztam évtizedekig, de ugyanez idő alatt sajtótörténetet is tanítottam különböző egyetemeken, főiskolákon, mondhatni, eléggé beleástam magam a magyar sajtótörténetbe, és nagyon sok ismert újságíróval foglalkoztam. Az sem kétséges számomra, hogy a tizenkilencedik század vége, a huszadik század eleje nemcsak az egész magyar társadalomfejlődésnek volt a legígéretesebb korszaka, de a magyar újságírás aranykora is erre az időszakra tehető. Akkoriban a legjelentősebb írók magától értetődően újságírók is voltak, Ady Endrétől Molnár Ferencig – elválaszthatatlanul. Abban az értelemben az utódjuknak tekintem magam, hogy az újságírást íróként, és a szépirodalom-írást is újságíróként fogom fel. Regényíróként megőriztem egyfajta könnyedséget a stílusomban, ami az újságírásból fakadhat.

Az említett – már eleve regényes – figurák ismert alakjai voltak a korabeli Ujpestnek. Negyedi Szabó Béla harmincas évekbeli haláláig megbecsült polgára volt a városnak. Miklós Móric pedig a Tanácsköztársaság alatt az ujpesti direktórium elnökeként jutott hatalomra, de nagy árat fizetett érte, emigrálni kényszerült, a húszas évek végén halt meg Brazíliában – a Népszava, melynek munkatársa volt korábban, szép nekrológban búcsúzott tőle. Emellett természetesen a saját újságírói tapasztalataim is belejátszottak regénybeli megformálásukba.

+1 KÉRDÉS
A két lengyel-orosz bankrablót rekordidő alatt előállították. Ön szerint ma mennyi időbe telne elfogni egy pénzintézmény kirámolóit?

Annak, hogy ilyen könnyűszerrel elfogták őket, nemcsak az volt az oka, hogy végtelenül dilettánsok és amatőrök voltak, valamint rengeteg nyomot hagytak maguk után, hanem számos véletlen szerencse is közrejátszott ebben. Ma, amikor szinte nincs is olyan intézmény, amelyiknél ne kellene előre időpontot foglalni, és annyiféle módon ellenőrzik a mozgásunkat a mobiltelefontól az interneten át, nem hiszem, hogy egyáltalán sikerülne bejutniuk a bankba.
Az utóbbi évtizedekben Magyarországon nagyon kevés bankrablás történt, noha a móri bankrablás rettentő véresre fordult, ám ott is elfogták a tetteseket. A Viszkis rabló hasonlítható talán a legjobban az 1908-as elkövetőkhöz, benne is megvolt az a dilettantizmussal keveredett Rózsa Sándor-i báj, amit a legendáriuma aztán később csak még jobban kihangsúlyozott.