- Tumicz Krisztina: Végállomás

A reggeli első, forró, fekete kávém két kérdéssel kezdődik, milyen szándék késztetett az utazásra, és hogyan romlott el.
Az igazság kedvéért be kell vallanom, már nem emlékszem, hol és mikor szálltam fel a buszra, olyan régóta gurulnak alattam a kerekek. Ha jobban belegondolok, már azt sem értem, miért indultam el. Lehet, csak el akartam utazni a végállomásig.
Mindenesetre most itt ülök a buszon, te pedig állsz a végállomáson.
Ezen gondolkodom, meg azon, hogy mégis mi történt velünk. Nem jól csináltam valamit, vagy te hibáztál? Előre vagy hátra kellett volna lépni valakinek valahol? Nem történt semmi, vagy talán már megtörtént minden? Meggyújtottunk egy tüzet, aztán eloltottuk? Az érzések viseltek meg minket, vagy a semmi siklott át túl gyorsan rajtunk?
Már nem számít.
Most veszem csak észre, rajtam kívül nincs is más utas. A sofőr csendesen teszi a dolgát, még az arcát sem látom.
Némán ülök hátul, fenn, a kerekek feletti ülésen. Nézem a tájat. Hoztam valami csomagfélét is. Teljesen felesleges holmikat. Lassan megérkezünk. A busz lassít. Megáll.
Kinyílik elöl az ajtó.
Nem mozdulok. Semmi kedvem hozzá.
A busz mellett régimódi magasított rámpa. Biztos most is rakodásra szolgál. A rámpáról a pillantásom a pár lépésre álló kisbolthoz vezet, majd a buszosra téved. Milyen türelmes. Csak nekem kellene leszállni, aztán egy forduló balra, és máris mehetne egy újabb körre. A sofőr nem sürget, nem háborgat.
Én meg csak ülök. Talán szívesen le is szállnék. Mégsem mozdulok.
Várok.
Jobbra az ablakon kinézve látom, pár méterre a busz előtt te is vársz. Elég lenne egy lépés a busz felé vagy bármi, amitől lenne erőm felállni, de nem teszed meg. Magamba roskadok. Próbálom rábeszélni a lábaimat, hogy lóduljanak.
Balra fordítom a fejem. A fekete gumitömítéssel körbevezetett üvegen át a fordulót és visszavezető utat látom. Elég lenne szólni a sofőrnek, hogy induljunk. Nem teszem. Csak ülök és várok.
Leszállni nem fogok. Visszamenni sem akarok. Csak ülök a buszon, és nézem a sofőrt.
Én még ilyen érdektelen sofőrt soha az életben nem láttam. Bal keze a kormányon, bár nem látom biztosan. A jobb indulásra készen pihen a sebváltón.
A busz ajtaja nyitva. Senki nem száll se föl, se le.
Csak nézem hátulról a jobb vállát.
Olyan, mint az Eiffel-toronyból a párizsi látkép. Távoli és álló.
Ettől kicsit méregbe gurulok. Indulhatna már.
Nem történik semmi.
Mindenki mozdulatlan.
Próbálom kitalálni, kinek mi jár a fejében.
A tiedben az jár, hogy megfelelek én is, amíg nincs jobb nálam. A sofőr fejében az, hogy ma még csak kétszer pördült a busszal, vár rá még egy karika.
Röpke mosolyra húzom a számat.
A fejemben ott forog a reggeli kávé mellett a busz kereke.
Belefáradok.
Csak ülök a buszon, és nem érdekel az egész.
Mit gondol a buszos, mit gondolsz te, és mit gondolok én.
Kinézek jobbra a buszból. Ott állsz te. Átnézek balra. Látom a fordulót és az utat vissza. Egy újabb értelmetlen kanyar.
Álmomban az eső meg csak zuhog, mintha dézsából öntenék.