Mondják, az életkor csak egy szám – és valóban. Ül velem szemben egy törékeny, halk szavú, szelíd arcú, 28 éves nő, aki 18 évesnek látszik, de amikor mesél az életéről, a szavaiból egy érett, idősebb ember bölcsessége árad. Hegedűs Lilla ereje nem a fizikumában rejlik, hanem belülről fakad. Az elmúlt években egyedül megjárta Perut és Délkelet-Ázsiát, ahol hónapokon keresztül dolgozott önkéntesként, a legnagyobb nyomorban élőknek segítve, és eközben elindult egy olyan lelki fejlődés útján is, amely visszavonhatatlan változásokat idézett elő a szemléletében, világlátásában.
Amikor valaki úgy érzi, minden rendben van körülötte, jó munkája van, szerető családban, párkapcsolatban él, nem jellemző, hogy mindezt felrúgva egyszer csak elindul megkeresni önmagát. Hegedűs Lilla 25 évesen kapott egy óriási pofont, ami kimozdította a komfortzónából. Egyetemi Erasmus-ösztöndíjjal kiköltözött egy fiúhoz Portugáliába 24 évesen, azonban ott kiderült, hogy a fiú marihuánafüggő és bántalmazó. „2020 elején, amikor megérkeztek az első hírek a Covidról, akkor derült ki, hogy neki van egy másik barátnője is, és szakított velem, ráadásul telefonon, ez pedig a 25 éves, törékeny egómnak a világ végét jelentette. Ez volt az első törés, ami padlóra küldött, és erre jött a Covid. Ekkor fogalmazódott meg bennem a felelősségvállalás érzése: miért hagytam, hogy valaki ennyire befolyásolja az életemet? Hogyan jutottam oda, hogy mindent egy fiú jelent, minden ürességet vele pótoltam? Ez nem lehet egészséges! Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi az, amit ÉN szeretnék. Valójában mindig szerettem volna egy csomó helyre elutazni, önkéntes munkát végezni. Akkor elkezdtem pszichológiai könyveket olvasni, meditálni, YouTube-videókra jógázni, és ezzel párhuzamosan elkezdtem keresni azokat a nyomornegyedeket a világban, ahová tényleg kellenek önkéntesek. Jelentkeztem Peruba, de 2020-ban még nem lehetett utazni, csak 2021-ben. Addig pedig elhelyezkedtem egy multicégnél, és közben hátizsákkal bejártam Portugáliát, Spanyolországot, az Azori-szigeteket, de eljutottam Mexikóba is. Mindezt egyedül.”
Peruban először egy hétig ismerkedett a helyi kultúrával Cuzcóban, majd három hétig önkénteskedett Limában, az egyik leghírhedtebb nyomornegyedben. „Itt olyan ingerek értek, ami után már képtelen lettem volna visszatérni abba az életbe, amelyikben nincs benne az önkéntes munka. Teljesen újradefiniáltam, hogy minek tudok örülni. Látni azokat a gyerekeket, akik úgy nőnek fel, hogy nem jutnak hozzá ahhoz, hogy tiszta vízben fürödjenek, naponta tiszta ruhát vegyenek fel, hogy mindennap megkapják a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszert. Akkor jöttem rá, hogy 26 évig pazarlóan éltem, pedig sosem tartottam magam kimondottan materiális embernek. Ott megértettem, hogy olyan dolgok mozgatják az életemet, amik valójában nem számítanak. Akkor már Lisszabonban éltem, volt egy szép lakásom, jó állásom, jó fizetésem – mindenem megvolt. És életemben először megláttam azt, hogy mások hogyan élnek. Rádöbbentem, mekkora kiváltság már az is, hogy megvehettem a repülőjegyet, meg a szükséges dolgokat, és ráadásul az is, hogy megvan az a tudásom, hogy odamenjek segíteni. Mert ez azt jelentette, hogy az élet megadta nekem azt, hogy legyen valamim, amit át tudok adni azoknak, akiknek nincs semmijük. Ez óriási kontraszt volt! Én eldönthettem, hogy mit tanulok, mit dolgozom, hozzáférek az internethez. Sima középosztálybeli családból jövök, de még így is rengeteg lehetőségem volt diplomát szerezni, nyelveket tanulni. Bármikor kinyithatok egy könyvet és olvashatok. Ezek az emberek nem voltak döntési helyzetben. Ezek a gyerekek 14 évesen nem tudtak olvasni sem… Amikor visszamentem Portugáliába, kinyitottam a lakás ajtaját, beléptem, és rám tört, hogy miért van nekem ennyi kenceficém? Miért van hat pár cipőm? Miért van ennyi ruhám? A felét nem is hordom! Valósággal fojtogatott ez az érzés. Visszatértem a munkahelyemre is, de teljesen belefásultam pár hónap alatt. Akkor eladtam az összes holmimat, ami nem kellett, felmondtam, és elutaztam fél évre Délkelet-Ázsiába. Nem terveztem meg előre az egészet, vettem egy odaútra jegyet Thaiföldre, és elindultam.”
Lilla határozott elképzelések nélkül, egy 12 kilós hátizsákkal vágott neki az útnak, fogalma sem volt, mennyi ideig marad egy-egy országban. Kambodzsában gyerekeknek tanított angolt, ahogy korábban Peruban is, ezekben a szegény országokban létfontosságú lenne az angoltudás. Vietnamban autista fiatalok mellett segített, Thaiföldön egy állatmenhelyen dolgozott.
A délkelet-ázsiai túra végül fél évig tartott, ezután következett egy rövid magyarországi tartózkodás, pénzgyűjtés a következő utazásra. Lilla ekkor végzett el egy jógaoktatói tanfolyamot is, majd nekivágott a következő kalandnak. Úgy tervezte, hogy három hónapból két hetet Nepálban tölt, a többi időt Indiában, de aztán az élet átírta a forgatókönyvet. „India megdöbbentő volt, azt mondtam, hogy ennél lejjebb már nem tudok menni. Lehet, hogy arra még nem voltam felkészülve, ami ott fogadott. A Taj Mahal tényleg gyönyörű, de amikor az ember kijön onnan, a lába alatt futkároznak a patkányok, az utcákat elborítja a tehénszar, sőt az emberek is sokszor ott végzik el a dolgukat. Büdös van, kosz, szemét mindenütt. Az a szegénység, nyomor, túlnépesedés, az a zaj, a szmog… Közben pedig egy folyamatos feszültség érződik a társadalomban. India hatalmas, én három városban voltam, így nem jelenthetem ki azt, hogy megismertem az országot. De teljesen más volt az atmoszféra, mint Nepálban, ahol elöntött az érzés: itt van idő lelassulni. Úgy éreztem, hogy a lelkem már járt itt, az energiák nagyon összekapcsolódtak. Bárhova mégy, az emberek kedvesek veled, és ez nem annak szól, hogy akarnak tőled valamit. Nagyon más a spirituális mentalitásuk. Nepálban sokat tanultam a buddhizmusról, megtanultam meditálni, hangtálakon zenélni, elvégeztem egy csakragyógyító tanfolyamot. Ha az ember ki mer lépni a kényelemből, az élet oda vezeti, ahol tennie kell. Ez az önismereti út az, amiben segít az utazás. Főleg egyedül.”
Lilla végül mindössze két hetet töltött Indiában, a többi időt pedig Nepálban, ahová mindenképpen vissza akar térni. „Igazából nem nagyon találom itthon a helyemet. Hiányzik az, hogy mezítláb mászkáljak. Hogy megázzak a monszunesőben. Hiányzik a természet. Tudom, hogy nem egy panelban fogom leélni az életemet. Szerintem a nyugati ember összes problémája abból ered, hogy egyre távol kerül a természettől. Milyen szép is a magyar nyelv, ugyanaz a szó két dolgot jelent: van a természetünk, és van a természet körülöttünk. Azt mondjuk, hogy elmegyünk hétvégén kirándulni a természetbe – de a természetnek bennünk kellene léteznie. A testem itt van, Budapesten, de a lelkem Nepálban maradt. Szeretnék még rengeteg dolgot tanulni. Bevonulni egy vipassana meditációra, ez egy tíznapos meditáció, naponta tíz órán keresztül kell meditálni. Nem beszélgethetsz senkivel, nem nézhetsz mások szemébe, nem olvashatsz, nincs telefon, de még csak írni sem szabad. Ez nagyon nehéz lesz, mert rendszeresen írok naplót, sőt könyvet is írtam az élményeimről. Úgy érzem, hogy ezt meg kell tapasztalnom, mert itt a legnagyobb mélységekig leásol magadban, hiszen egyedül maradsz a saját gondolataiddal, mindenféle külső behatás nélkül. A mesteremmel is szeretnék újra találkozni, reikit tanulni tőle, és rengeteg jógaágazat is van, amikből szeretnék még inspirálódni. De mennék új helyekre is, Laoszba, több indonéz szigetre, és Bolívia is nagyon vonz.”
Lilla a következő utazásáig jógát oktat Magyarországon, próbálja átadni azt a szemléletet, ami nagyon eltér a nyugati világ fizikai teljesítményközpontú tornamutatványaitól. „Engem mindenki nagyon naivnak tart, amiért hiszek a szeretetben. 25 évig azt verte belém a társadalom, hogy ez gyengeség, ne legyek érzelmes, mert eltaposnak, nem fogok előrébb jutni. Hogy ne mutassam ki a szeretetemet, mert azzal megmutatom, hogy hol lehet bántani. De nem akarok kevesebb lenni azért, mert érzékenyebb vagyok. Azokban a szegény, elmaradottnak tartott országokban senkinek nem esett nehezére azt mondani, hogy értékelem, amit csinálsz, köszönöm, amit csinálsz, megkérdezni, hogy jó-e ez így neked, hogy hogy vagy – és meg is hallgatni a választ.”
