- Tatár Rózsa: Ultima ratio

...nem mondhatom, hogy készen kaptam ezt a helyzetet, semmi közöm a vállalat mostani helyzetéhez, én csak három és fél hónapja vagyok vezérigazgató, az elődeimtől ezt kaptam, nem mondhatom, mert huszonöt éve itt vagyok ennél a cégnél, az életem felét itt töltöttem, de sosem jutott eddig eszembe, hogy az elődöm is én vagyok, én voltam annak idején, huszonöt éve a paprikafelvásárló, a laborasszisztens, a laborvezető, rajtam múlott, milyen minőségű őrölt paprika jut a piacra, magam is furcsálltam, de voltam személyzeti vezető, igaz, rövid ideig, akkor az is rajtam múlt, hogy kiket vesz fel a gyár, aztán művezető, mert rájöttek a felső vezetők, hogy mégis inkább a termelésben van a helyem az élelmiszeripari főiskolai végzettségemmel, láttam a termelés teljes folyamatát, ismertem, ismerem a dolgozókat név szerint, sokszor csodálkoznak ezen, de szerintem nincs mit csodálkozni, hiszen aki ide jött, nem váltogatta a munkahelyét, maradt, mert csak ehhez értett, mert kötötték az emberi kapcsolatok, mert divat volt a hűség a munkahelyhez, mert itt dolgozott az apja és az anyja is, akkoriban ez volt a szokás, az erkölcsi norma, a vándormadarakat sehol sem szerették, én is maradtam, pedig hívtak több helyre is, néha több pénzért, de amikor a főnök behívott, beszéljük meg, mi a távozásom oka, elmondtam, hogy a magasabb fizetés, emelt a béremen, nem annyit, amennyit a másik helyen adnának, csak a felét, mégis maradtam, mert az addig eltelt tizenöt év alatt annyi eredményt értem el a cégnél, hogy sajnáltam itt hagyni, magaménak éreztem a gyárat, az eredményeket, ez ebben a vadkapitalizmusban, itt kis hazánkban 1992-ben már nem divat, divatjamúlt lettem, talán tehetetlen, és holnap oda kell állnom ezerháromszáz ember elé, és meg kell mondanom, nincs több hitel, nincs tovább gyár, nincs tovább termelés, nincs tovább fizetés, és majd néznek rám, a szemükben lesz a rémület, a harag, a félelem, az elégedetlenség velem, velünk, a vezetőséggel szemben, mert nem tudtuk megoldani a problémát, nem tudtuk eladni, sőt, nem tudtam eladni az ötezer tonna őrölt paprikát, egymilliárd forint rohad be, nem tudtam eladni, de az előző vezérigazgató, aki nemrég meghalt, akinek szintén huszonöt éves tapasztalata volt a szakmában, biztosan el tudta volna adni, neki a németek nem mertek volna egy ilyen aljas visszalépést tenni a szerződések ellenére, sajnos a szerződések semmit sem érnek, ha nem tartják be, pereskedhetünk három vagy öt évig, vagy megnyerjük, vagy nem, iszonyú költségbe kerül… de most semmit sem teszünk, csak ülünk, és várunk, és gondolkodom, és hetente íratom fel az orvossal a nyugtatókat, csodálkozik, hogy már elfogyott, de csak a nyugtató fogy, a paprika nem, be fog rohadni, vagy lejár a szavatossági ideje, és akkor már végképp eladhatatlan lesz, újracsomagolni nem lehet, és nincs pénz az emberek munkabérére, és hiába törlöm el a prémiumokat, az eladatlan paprika később sem hoz semmit a konyhára, és a spanyolok kétszer annyit termelnek ugyanakkora területen, mint a mi termelőink, és feleannyiért tudják eladni, mint mi, és a rendszerváltással megszűnt a szovjet piac, ami mindent „megevett”, nem győztünk eleget gyártani, és már itthon is megszűnt a monopólium, a kis gyártók leköröznek, fordult a kocka, a kishal eszi meg a nagyhalat, hát ennyit a nagy közgazdasági okosságokról, és ez mind nem érdekel senkit, még a vezetőség tagjait sem, csak rám várnak, mert én vagyok a vezérigazgató, én oldjam meg a megoldhatatlan problémát, még a régi barátom is cserben hagyott, aki a hitelező bank igazgatója, de privátban barátkozunk, mindketten elkötelezettek vagyunk a cégünk felé, de eljön az a pont, amikor megszűnik a barátság, már csak az üzlet dominál, a bankot nem áldozhatja be a paprikaüzemért, a régi jó ismeretségért, a barátságért, és hiába akadozott a beszéde, remegett a kezében a vizespohár, inkább letette, amilyen gyorsan csak lehetett, és hebegett, habogott, a helyettese szólalt meg, és kristálytisztán mondta el, hogy nem látja a bank biztosítva a hitel visszafizetését, ezért leállítja a hatszázmilliós kerethitel további folyósítását, amit havonta egyforma részletekben folyósítottak, volna… jött egy sor nehézség, vagy isten tudja, minek nevezzem a bajok sorozatát… keresem, kutatom, hol hibáztunk, de nem találom, mindig csak azt látom, hogy huszonnégy éven keresztül egyforma módszerrel dolgoztunk, minden működött, felvettük a hitelt, felvásároltuk a paprikát, néha többet is a kelleténél, de a termelőket nem hagytuk cserben, mert jövőre is kellenek a terményeik, őröltük a paprikát, csomagoltuk, eladtuk, a befolyt összegből fejlesztettünk, bért fizettünk, prémiumokat is, volt nyereségrészesedés a munkásoknak, fizettük vissza folyamatosan a hitelt, mire visszafizettük, itt volt újra a paprikaszezon, újra felvettünk hitelt, és minden kezdődött elölről, működött a körforgás, egészen 1990 őszéig, amikorra bejelentették a 35 százalékos inflációt, a banki kamatok 40 százalék fölé emelkedtek, és így sikerült leküzdeni magunkat a működésképtelenségbe, hiába tanították nekünk annak idején a „szocializmus politikai gazdaságtanát”, azzal már nem tudunk mit kezdeni, itt az élet iskoláját járjuk, nincs tanár, és nincs tanács, akik tanácsot adhatnának, azok az igazi, kapitalista cégek, de azok nem adnak tanácsot, mert abban a világban nem szokás, énrám pedig holnap 1300 ember néz kérdőn, várja a megoldást, de én nem vagyok Messiás, nem tudom, mit fogok mondani, talán lemondok, de ettől se lesz pénz, azt is mondhatják, hogy gyáván megfutamodtam, pedig mindenki tudja, hogy 25 éve helytállok, vezetem a termelést, mert ez a végzettségem, ehhez értek, talán, de a pénzügy mindig a pénzügyi igazgató dolga volt, neki kellett pénzt „csinálni”, mi termeltünk, nem tudom, mit tehetnék még, nem tudom… éjjel 11 óra van, éppen 11 óra múlva kell odaállnom az emberek elé, a fejem széthasad, ez a süket csend is borzalmas, a család alszik, legalább ők pihenjenek, mozognom kell, de itt nem járkálhatok, még felébresztem őket, legalább járkálnom kell, nem bírom ezt a tétlenséget, elmegyek, hazamegyek az öreg házba, beülök a terménytároló kamrába, ahova gyerekkoromban is bújtam, ha valami bajom volt, vagy nem tudtam, mit tegyek, ott mindig eszembe jutott valami megoldás, ez nevetséges, felnőtt, érett férfi létemre ilyesmiben bízom… amikor már nincs miben bízni, bármi jó lehet, Istenben nem bízom, mert nem hiszem, de valami csodában… az sincs, talán mégis valami, oda kell mennem, érzem, jó, hogy apámék elutaztak, mert ezt már végképp nem tudnám megmagyarázni nekik, ezt a gyerekes tettem, azért ezt a biztonság kedvéért magammal viszem… éjszaka van, sötét, felhős az ég, gyalog megyek, ha kiállnék az autóval, felébresztenék valakit a családból, hogy magyaráznám meg, hogy mehetnékem van, bevetted az esti nyugtatód, kérdezné Mária, bevettem, felelném, és nem mondanám meg, hogy már a dupla adag sem segít, a gyomrom úgy remeg állandóan, mintha ütvefúróval járnának benne, a fejem majd széthasad, mennem kell, nem bírok se állni, se feküdni, se ülni, mennem kell, jó lesz, két kilométer gyalog, tegnap megolajoztam a kaput, most zajtalanul tudok kimenni, jó itt az utcán, néptelen, nem kell köszöngetni senkinek, nem néznek rám kérdőn, vajon hova mehetek gyalog ilyen gyors léptekkel, jó ez a sebesség, már a térnél vagyok, mennyit jártam ezen az utcán, vajon hányszor tettem meg ezt az utat, amióta a világon vagyok, az is furcsa, milyen régen nem jártam ezen az úton éjszaka, ha most kilépne egy régi ismerős valamelyik kapun, meg se ismerne, de lehet, hogy én se, hm, a járdán még mindig itt van ez a régi mélyedés, amit esőben kerülgetni kellett, állt benne a víz, emlékszem, itt mindig átvettem a táskám a másik kezembe, hogy a fának ne ütődjön, milyen vastag lett ez a fa, még jobban belóg a járdába, és itt az öreg kapu, apám, gondolom, a nyáron megint lefesti, persze ez soha nem nyikorog, a terménytároló ajtaja sem, milyen rend van, mint mindig, amióta az eszemet tudom, ezért is szerettem ide behúzódni, érezni lehetett a tiszta búzaszemek illatát, amiben elvegyült a körte és a starking illata, és ott a kis padka, amin mindig ültem, ha magam akartam lenni a gondolataimmal, és mindig sikerült zöld ágra vergődni… ugyanolyan ülés esik rajta, mint gyerekkoromban, de nem bírok ülni, az ülésről a ma délutáni vezetői ülés jut eszembe… amikor elmentek a bankosok, mi vezetők négyen ott maradtunk, a többi három először csak némán nézett rám, várták, hogy megszólaljak, de nem tudtam, és végül a pénzügyi igazgató valósággal felszólított, hogy mondjam el a tervemet, és már nem is emlékszem, hogy mit mondtam, csak arra, hogy ők elkezdtek beszélni, arról, hogy kellene valami megoldás, de ha nincs, akkor mi lenne, ha én nem csinálnám tovább a vezetést, mert egy vezetőnek időnként erőskezűnek is kell lenni, először nem értettem, mit akarnak, mert a fejemben száz dob verte a tamtamot, és elnyomta a hangjukat, és akkor a termelési igazgató hangját hallottam, hogy igen, ezt fontoljam meg, és a kereskedelmi igazgató bólogatott, ő már nem is mondta ki, és ekkor rádöbbentem, azt várják, mondjak le, de ha lemondok, mindenki azt mondja, megfutamodtam, a szemükben az elszántság azt mondta, ha nem mondasz le, megbuktatunk, leváltunk, ez ugyanakkora szégyen, mint a lemondás, jónak láttam azt felelni, megfontolom, de akárhogy is fontolom, mindkét megoldás szégyen, és a munkásoknak ettől sem lesz bérük, és a paprika akkor is berohad… milyen fülledt itt a levegő, nincs is levegő, ez a kamra sosem volt ilyen levegőtlen, talán az udvaron jobb lesz, mennyi csillag, és milyen csönd, csak a tücskök ciripelnek, elhegedülik az egész életüket, mennyi itt a szentjánosbogár, szentjánosbogár a munkások szeme, így fognak rám nézni, szinte világít majd a tekintetük, zölden, sárgán, barnán, hogy ég az arcom, az egész fejem, szorít az ing nyaka, fülledt az éjszaka, nincs levegő, valami hűvös volna jó… mit mondjak, Jóskának és a feleségének, az lesz a hűségük jutalma, hogy egyszerre veszítik el az állásukat, nem tudják törleszteni a hitelüket, a fiuk nem tud menni egyetemre, ők nem kapnak munkát, ma már csak a fiatalabbakat keresik, a többi ezerháromszáz dolgozóm se talál munkát, mert nem ért máshoz, mert hűségesen ide öregedtek, talán néhányan kihúzzák nyugdíjig a tartalékukból… ez a forróság elviselhetetlen, valami hűvös kellene… mi ez a zsebemben, milyen hideg a markolata, mikor tehettem ide, ezt a szekrényben szoktam tartani, jó hűvös, a csöve is, milyen jó, ahogy a halántékomhoz ér, legalább az a pont nem tüzel annyira, megint csillog a sok szentjánosbogár, sok apró szem, ezerháromszáz szempár csillog, mind rám néz, itt a hűvös pont, rajtam, a halántékomon, a kezem sem remeg, jó hűvös, pont jó, pont a halántékomon… ponto…