Bánó Attila szorgalmasan publikáló újságíró és amatőr történész. Legutóbb Horthy Miklós dicsőítésével, hófehérre mosásával próbálkozott a Magyar Nemzet online felületén (június 18.).
Nem illik az esetleges vitapartnereket egy állítólagosan létező „hisztérikus kórus” tagjainak nevezni, azt állítani, hogy „zsigeri beidegződésből hangoztatnak kommunista diktatúra korszakából származó rágalmakat, ha Horthy Miklósról írnak.” A vitapartnerek lejáratása, hiteltelenné tétele még a vita elkezdése előtt a bolsevikokra és nácikra volt jellemző.
Sokan vannak, akik nem tudják, hogy Horthy Miklóst azért nem állították Magyarországon népbíróság elé, mert Sztálin generalisszimusz ezt megakadályozta. Többek között azzal érvelt, hogy a kormányzó legalább fegyverszüneti szerződést kötött vele, az egyetlen élő fiának életével zsarolva vették rá a németek a lemondásra, hogy Szálasi Ferenc nyilas vezérnek adja át a hatalmat. Még népszerű volt Magyarországon bizonyos körökben, tehát nem lenne politikai szempontból sem hasznos, értelmes, ha népbíróság elé állítanák. Hogy háborús és népellenes bűnök sorát követte el, vitatni lehet, de nem érdemes. Ha Sztálin nem lép közbe, akkor Antonescuhoz, Tisohoz, Lavalhoz, Quislinghez és a nácikkal kollaboráló más vezető politikusokhoz hasonlóan őt is törvényesen lehetett volna elítélni és kivégezni.
Stark Tamás, történész kollégám az akadémiai doktori disszertációját a Horthy-rehabilitálók által általában nem szívesen említett 1941-es kőrösmezői deportálásokról, a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlásról írta, ahol kb. 16 ezer Magyarországról deportált zsidót gyilkoltak meg. Ma már jól tudjuk, hogy a magyarországi zsidókérdés „végső megoldása” Hitler egyik fő célja volt 1942-1944-ben. Horthy Miklós és a magyar politikai-katonai elit zöme már 1942-től tisztában volt azzal, hogy a nácik milliószámra gyilkolják le a zsidókat az általuk megszállt területeken. Azt Horthy valószínűleg nem tudta egészen pontosan, hogy 1942-ben közel négymillió zsidót a nácik és cinkosaik már lemészároltak.
A mai Horthy-rehabilitálók Horthy legnagyobb érdemét tekintik semmisnek: mivel tudta, hogy ha deportálják a magyar zsidókat, rájuk a biztos halál vár, ezért nem engedett 1942-1943-ban az egyre erőteljesebb német nyomásnak, nem tűzött sárga csillagot a zsidókra, nem volt Magyarországon „gettózás” a német megszállásig, és deportálás sem 1944. május 15-ig, a fentebb említett 1941-es kőrösmezői deportálások kivételével.
A Horthy Miklós „rehabilitálásán” buzgólkodók, ha csak tehetik, nem említik az 1943. áprilisi klessheimi Horthy-Ribbentrop-Hitler találkozót. Itt a zsidókérdés nagy hangsúllyal került szóba. Horthy válaszolt is Hitler szemrehányásaira, élőszóban megvédte a Kállay-kormányt, majd Budapestre hazatérve levelet írt a Führernek (csak nem küldte el a levele fogalmazványában még szereplő fontos mondatot), hogy a zsidók kiirtásában ő nem partner.
Horthy saját bevallása szerint is antiszemita volt. Egyszer sem élt a zsidótörvények esetében az úgynevezett „előszentesítési” jogával, vagyis azzal a szinte „uralkodói” hatalmával, hogy a neki esetleg nem tetsző törvényeket akár kétszer hat hónapra „megfontolásra” visszaküldhette volna a Képviselőháznak. Összesen 23 zsidótörvényt adtak ki kormányzósága idején, 1920-tól, a numerus clausus törvénytől kezdve 1942-ig. Teleki Pál miniszterelnökhöz írott híres (hírhedt) levelében (1940. október 14.) világosan fogalmazott: „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem [hazudott, érintkezett, Chorint és még néhány nagytőkést „jó magyarnak” tartotta - KL]. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben van, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”
Vagyis Horthy szerint, ameddig szükség van a zsidókra, addig védeni kell őket. 1944-ben úgy látta, hogy az ország függetlenségének visszanyerése fontosabb, mint 800 ezer zsidó élete, akkor már hagyta őket a halálba deportálni.
Érdekes kérdés, hogy mi lett volna, ha 1944. március 19-e után lemond. Még érdekesebb kérdés, és ezt a kérdést a Horthy-fanok jó okkal nem teszik fel: mi lett volna akkor, ha a helyén marad, és nem ad szabad kezet az általa kinevezett, szélsőségesen nácibarát és antiszemita Sztójay-kormánynak a zsidókérdésben? Mi lett volna akkor, ha nem engedélyezi a munkaképtelen zsidó csecsemők, aggastyánok, terhes nők, a vakok, bénák, közveszélyes elmebetegek deportálását is? Több mint valószínű, hogy a nácik nem sokat tudtak volna tenni, meg kellett volna elégedniük néhány ezer, talán néhány tízezer felnőtt férfi zsidó munkaszolgálatossal.
Horthy az 1944 júniusában a nácik és szövetségeseik szempontjából egyre romló katonai helyzet, a külföldi és belföldi nyomás hatására, a nem létező Baky-puccstól és a szőnyegbombázástól való félelem miatt végül 1944. július 6-án csak felfüggesztette a deportálásokat, amelyek újraindítását augusztusban ismét engedélyezte. Budapestről a deportáló vonatok csak azért nem indultak el augusztus 26-án, mert három nappal korábban Románia átállt, összeomlott a dél-keleti front, bekövetkezett a Wehrmacht egyik legsúlyosabb veresége. A nácik minden figyelmét, erőforrását a maradék erőik kimentése foglalta le, nem volt már emberük, elég vonatszerelvényük a kb. 200 ezer fővárosi zsidó deportálására.
Végül az egyik legfontosabb kérdés: mit gondoljunk az olyan államfőről, aki minden értelmes ok és cél nélkül, 1941 júniusában csatlakozik a nácikhoz a Szovjetunió elleni háborúban? Az egymillió halott, az ország rombadöntése, kirablása főleg és elsősorban Horthy bűnösen könnyelmű, hibás döntésének következménye volt. Lehet őt tisztességes, keresztény, komoly államférfinek tartani? Csak akkor, ha a kormányzói működésének legfontosabb tényeit vagy nem ismerjük, vagy figyelmen kívül próbáljuk hagyni.
Hányszor kell még publikálni a fenti, jól ismert tényeket, míg végre nem akad olyan szakmájára kényes újságíró, aki cikket akar írni Horthyról, megfelelő felkészülés nélkül?