A némafilm és a zene is nemzetközi nyelve a művészetnek. Ennek megfelelően soknyelvű közönség gyülekezik az Opéra Cinématique 1. előadására. A vetítés mindkét eleme megszokott, helyén a vászon, előtte székek, ám a hang ezúttal nem a falakból érkezik. A Moment’s Notice Trióból Gőz László (harsona, fúvósok) és Fekete-Kovács Kornél (trombita, elektronika) mint állandó vendég, valamint Dés András (ütőhangszerek) és Fenyvesi Márton (gitár) a nézőtér mögé állt be megannyi hangszerrel és elektronikával. Improvizatív zenei estre vállalkoznak, míg az Opéra Cinématique 2. a Modern Art Orchestra élőzenéjével lett teljes. A MAO szólistái-zeneszerzői másfél-két perces szkeccseket kaptak, és ezekhez komponáltak darabokat. A BMC a filmintézettel együttműködve tervezi az Opéra Cinématique-estek folytatását.
Edison gépésze tüsszent
A budapesti századelő elevenedik meg a filmmontázs első perceiben. A képeken a Vajdahunyadvár, a Városligeti-tó csónakázói, a Margit hídtól a Római-part felé evező férfi nyolcas, a Halászbástyán nézelődő polgárok. Békebeli atmoszféra, virágzó romantika. A Nemzeti Filmintézet archívumában eddig nyolcvannál több némafilmet restauráltak és digitalizáltak a magyar filmtörténet első évtizedeiből (1901–1927), amelyet alig öt évvel a Lumière fivérek szabadalmának, a kinematográfnak a berobbanása után A táncz című rövidfilm nyitott meg. (A világ első, előzményként ismerhető filmrészlete az 1888-as Roundhayi kerti jelenet két másodperce, míg az első legismertebb Fred Ottnak, Edison gépészasszisztensének tubákos tüsszentése lett 1894-ből.)
A világháborúval, terrorral és trianoni diktátummal terhelt időszak ellenére felfutó hazai iparágra emlékezhetünk mintegy hatszáz alkotással. Köztük vannak a későbbi brit és hollywoodi korszakalkotó, Korda Sándor és Kertész Mihály művei.
A csúcsévben, 1918-ban több mint száz hazai film került a közönség elé.
Bolváry neve kevéssé vált ismertté, pedig a festőművésznek készülő és a Tanácsköztársaság után statisztaként induló alkotó a húszas évek közepétől Ausztriában, Angliában, Olaszországban és főként Németországban sikeres műveket rendezett.
A magyar némafilmek nagy része megsemmisült vagy töredékesen maradt meg, „túlélési arányuk” alig nyolcszázalékos, a nemzetközi átlag 10-15. Így páratlan értéknek számít, ha teljes alkotásokat sikerül fellelni. Szinte csodaszámba ment, amikor a tengerentúlon előkerült Kertész (Casablanca) 1914-es kolozsvári filmje, A tolonc Jászai Mari főszereplésével. Hasonlóan hányattatott sorsú az Egy fiúnak a fele című Bolváry-alkotás is, amelynek nagyjából a fele látható. Az elveszettek hitt műre a belgrádi Jugoslovenska Kinoteka archívumában bukkantak rá, a restaurálását 2012-ben fejezték be. A szerb inzerteket fordítással és Mikszáth-szövegekkel pótolták.A történet, bár az 1942-es Hamza D.-rendezés könnyed komikummal oldotta, mélyen megrázó. Gáthy Lőrinc – felesége gyermekágyi halála után – újra megnősül, és az új asszonytól született gyermekét ugyanazokhoz a nevelőszülőkhöz adja, akik az elsőszülöttjét gondozzák. A fiúkat csak ötévesen hozza el, amikor a felesége már nem tudja megkülönböztetni őket, így kénytelen mindkettőt ugyanúgy szeretni. Akkor is, amikor torokgyíkban lebegnek élet-halál között (avantgárdot idéző képsorokkal a halál kapujából), és akkor is, amikor a fiúk a fronton harcolnak (műtermi csatajelenet egy kezdetleges katasztrófafilm robbanásaival és leomló házfalaival). Gáthy már éppen felfedné a titkot, amikor egyikük a 25. „születésnapjukon” halálos sebet kap. Az asszony erre tűzbe veti a bizonyítékot, mert csak így maradhat meg a fia. A zenészek és a film elementáris erővel forgatják meg a nézőt az édesanya emberöltőnyi fájdalmának minden árnyalatában.
A bizalom játéka
Pillanatban születő zenei diskurzusok értelmezik tovább a magyar filmgyártás első aranykorának termését – írják a színlapon az alkotók, akiket a BMC tetőteraszán kérdezünk. Valóban az éles vetítésen találkoznak először az elképzeléseik? És egyáltalán, hogyan készül egy improvizáció?
– Az a lényege, hogy nem készül – mosolyog Gőz László, aki a Zeneakadémia professzoraként 1978-tól tanított improvizációt. – Mindannyiunknak van egy világa, amiből merítünk, és ugyan négyen még soha nem játszottunk együtt, de minden létező formációból ismerjük egymás improvizatív zeneiségét. Bízunk annyira egymásban és vagyunk annyira tekintettel egymásra, hogy figyeljük a másik minden rezdülését.
Ez egy összjáték. Van egy olyan pont, amikor semmiben sem különbözünk egy vonósnégyes játékától.
– Tulajdonképpen öten leszünk, a film az ötödik – egészíti ki Fekete-Kovács Kornél trombitaművész, aki szintúgy zeneművészeti egyetemi katedrán töltött másfél évtizedet.
– Ha egy Bartók-vonósnégyesnél a négy embernek nincs meg az a képessége, hogy a másik három szólamot tökéletesen hallja, és bele tudja magát helyezni, akkor az a zenekar összevissza van – hoz példát Gőz László. – Ez nem sokban különbözik a figyelmet és a koncentrációt illetően. Talán csak annyiban, hogy felmerülhetnek új ötletek, amit vagy átvesznek a többiek, vagy nem. De bele tudok-e simulni, hozzá tudok-e tenni? Ha nem, akkor inkább egy hangot sem játszom, mert ehhez már nem tudok mit mondani. Annyira erős. Egy játék az egész.
Próba tehát nem előzte meg az első estet, a beálláskor is csak a hangosítást igazítják.
– Ha próba lenne – magyarázza Gőz László –, az azt jelentené, hogy valamit próbálunk. És ha rátalálunk valamire, akkor később elkezdenénk azt keresni.
– Vannak szituációk, amikor egy-egy próbán vagy akár előadáson találkozik valamilyen helyzettel az ember, ami föntről jönne – mutat az ég felé Fekete-Kovács –, megtetszik, beleszeret, és ezt később óhatatlanul elkezdi keresni. Reprodukálni akarja. De a keresgélésnél nincs rosszabb. Csak az működik, ha az összes sztereotípiát elengedem. Egyvalamit keresek, hogy ne játsszak sztereotípiát, ne legyenek eltervezett panelek. Nehéz, de ebben a játékban ez a lényeg. A valódi, tiszta interakció a muzsikusok között.
– Végeredményben a hallgatóban áll össze a zene egységgé – összegez Fenyvesi Márton. Szerinte van egyfajta hangulata annak, amilyen tempóban haladnak előre a történetek. – Nekem először a ritmus szó jutott eszembe a filmek láttán. Ez pedig már egy kézzelfogható zenei terminus.
A Moment’s Notice Trió tagjai közül ifjabb Kurtág György (billentyűs hangszerek, elektronika) franciaországi vizsgáztatása miatt, Lukács Miklós (cimbalom) pedig időpont-egyeztetési anomália miatt maradt távol. A két fúvósművész szinte egyszerre mondta ki Dés és Fenyvesi nevét, akik lelkesen csatlakoztak.
Pufi és a „négerek”
A némafilmek korában csak a feliratok adhattak instrukciót, bár olykor narrátorral is próbálkoztak, aki elmesélte a megfilmesíthetetlent. Száz évvel később visszanézni e műveket Gőz László szerint olyan, mintha mikroszkóp alá tennék a kor történéseit. És mivel ők a huszonegyedik század muzsikusai, mai zenével kell kihozniuk a filmek élét, hangulatát.
– Kaland számunkra is, hogy miként csap össze a mai zene és a régi idők mozija a fejünkben – magyarázza a harsonaművész. – A film is erős, a hangzás is az. Biztos lesznek, akiknek ez túl sok lesz, másoknak túl kevés, de mi nem rájátszunk a filmre. Ha vonul egy hadsereg, nem induló hangzik el.
A komikum a némafilm sajátos műfaja volt, a csetlést-botlást nem kellett magyarázni. A Pufi cipőt próbál című jelenetet végül kihagyták a válogatásból, mert az ő világuk sokkal elvontabb, mint egy primer burleszk volt.
– Pufi ugyanannyira tragikus, mint amennyire vicces, bár nyilván humorosnak szánták – mondja elnézően Fekete-Kovács Kornél.
Egy angolpark felvételei is bekerültek a második est anyagába. A sok vidám látványosság között „szomáliai négerek” harci jelenetei is megjelennek.
– Ezek az oroszlánok, ezek a pingvinek, azok pedig ott a négerek: mai fejjel elképesztő, de ez valóban így ment annak idején – mondja Dés, utalva a feketéket alantasnak tekintő korabeli nézetekre. A neves ütőhangszerest egyébként leginkább azok a jelenetek fogták meg, amelyek visszavitték a 20-as évekbe. – Elképesztően érdekes híradókat láttunk, köztük egy mezőgazdasági vásárt, ahol Horthy kormányzó megtekinti a birkákat meg a lovakat. Közeliken látjuk a korbeli emberek arcát, érzelmeit, reakcióit. És akkor elkezdek azon gondolkodni, milyen zenét játszanék a képek alá. Fölmérem annak a felelősségét, hogy ezeknek a valaha élt embereknek a világához mi hozzázenélünk.
Egy pillanat alatt groteszkké tehetjük az egészet, vagy éppen drámaivá. Teljesen a visszájára fordíthatjuk, amit egy néző gondolna a látvány alapján.
A zene ebből a szempontból elképesztő hatalom.
Világsztárrá komponálták magukat
Theodor W. Adorno 30-50 százalék közé teszi a zene szerepét a filmben, idézi Gőz László a német filozófus-esztéta tézisét. Példaként említi a Sikolyt, amelynek említésekor Wes Craven már-már elviselhetetlen, hátborzongató zenéje ugrik be mindenkinek. Vannak alkotások, amelyeket teljesen más irányba visz a zene, szerinte ilyen a Titanic vagy a Gladiátor. És gyakorta válik a filmzene emblematikussá: a Fellini-életmű Nino Rota-kompozícióit és a Spielberg-mozik John Williams-eposzait az egyetemes kultúra részeivé dudorászta az utókor.
A filmzenék többsége kifejezetten a hatás elérését segíti, tehát lényegében hatásvadászok, ami a művész szerint teljesen rendjén való. Ötven-hatvan évvel ezelőtt más volt a zenei kíséret funkciója. Az egyik legnagyobb magyar filmzeneszerző, Szöllősy András több száz filmzenét írt (80 huszár, Feldobott kő, Tízezer nap), és csak ezt követően alkotta meg zenekari darabjait, amelyekkel a legkiválóbb zeneszerzők közé is feliratkozott. Eötvös Péter számos színdarab- és filmzenét is írt (Tüske a köröm alatt, Macskajáték), ahogy a háromszoros Oscar-díjas Rózsa Miklós is (Ben Hur, Kettős élet, Elbűvölve.) És aki Gőz Lászlóékhoz most nagyon közel áll: Ligeti György Atmosphères című darabját emeli ki. Ezt a 2001: Űrodüsszeiában használta Stanley Kubrick, aki megbízta ugyan Alex Northot, de végül Ligeti legendás művét választotta.
