A nyolcvanas évek elején az óbudai Árpád Gimnáziumból jártunk át az angyalföldi Láng Művelődési Központba filmklubba. Buñuel Andalúziai kutyájával indítottunk, aki az első képkockák után a teremben maradt, abból filmrajongó vált. A vetítés előtt Perlaki Tamás filmesztéta felvezette a filmet, majd az eszmefuttatást minden esetben ezzel a mondattal zárta: „Találkozunk a 101-es szobában!” Ott tartotta ugyanis a film elemzését, amit mi sosem hallgattunk meg. Egyrészt nem értettük volna, mert ő igényes intellektuálisan, nem pedig tinikorosztályra szabva mesélt a filmekről, másrészt tizenöt évesen végre legálisan szabadultunk ki a szülői felügyelet alól, tehát visszatérve Óbudára beestünk az első kocsmába, roppant felnőttes dohányfüstbe burkolózva sörözni és beszélgetni. Így maradtam le Perlaki Tamás stúdiumnak beillő elemzéseiről. Nagy kár, bólint a sajnálkozásomra Bárdos Csaba filmesztéta, aki mesterének tekinti a két éve elhunyt Perlakit. – Mindent tőle tanultam. Azt, hogyan kell kiállni, beszélni a közönséghez, hogyan kell a műsorstruktúrát összeállítani, mit lehet tudni a filmekről, abból mit lehet átadni a nézőknek, hogyan kell moderálni, bevonni az embereket a diskurzusba, egyszóval mindent – meséli.
Kis magyar mozgóképtörténet
Az eredetileg angoltanár Bárdos Csaba az ELTE mozgókép- és médiakultúra szakán szerezte másoddiplomáját, ezután filmtörténetet és filmes panelbeszélgetéseket tartott a kilencvenes években, majd a kétezres évektől lett saját filmklubja. Kávézókban, főiskolákon, művelődési házakban tartotta a vetítéseket, az Alexandra Pódiumon pedig tíz évig tartott beszélgetéseket könyvekből készült filmek, filmek alapján írott könyvek tematikával.Filmfanatizmusa felkeltette a szakma figyelmét, így bekerült a Magyar Filmklub Szövetségbe, ami lehetőséget adott itthoni és külföldi fesztiválokon való részvételre, zsűrizésre. Hatalmas előnye volt, hogy angol nyelvű filmes beszélgetéseket is tudott prezentálni, ami a rendszerváltás környékén itthon kevesek sajátja volt. Három-négy filmklubot is vezetett hetente. Miután elkezdett dolgozni a Balassi Intézetben, az itt tanuló külföldieknek létrehozott egy magyar filmes modult, amely az első magyar mozgóképes alkotástól a mai kortárs művekig ismerteti filmtörténetünket.
– Népszerű ez a kurzus, tizenkilenc éve tart. A hallatók csodálkoznak, amikor megtudják, hogy a világon az első mozgófilmet a Lumiere testvérek 1895-ben nálunk forgatták. Az egyperces film címe Felhajtás a Lánczhídra. Hivatalosan A táncz az első magyar film 1901-ből, amelynek már rendezője van, és színészei. A film az Uránia Filmszínház tetején forgott Prielle Kornéliával, Fedák Sárival, Blaha Lujzával, a kor meghatározó színésznőivel, akik táncolnak, labdával dekáznak az épület tetején – idézi fel a filmesztéta, aki úgy tapasztalja, a külföldiek általában nem ismerik a magyar filmeket, ez alól legfőbb kivétel a Tanú és a Kontroll. – A nagy emigrációs hullámokban kivándoroltak leszármazottai azonban fontosnak érzik, hogy ismerjenek magyar filmalkotásokat, és azon keresztül elsajátítsák az őshaza történelmét, földrajzát, szociológiáját, kulturális értékeit.
Jönnek a magyar kivándoroltak unokái, dédunokái a kétszemeszteres stúdiumra akár Uruguayból és Peruból is, és itt rácsodálkoznak a bőséges, minőségi magyar filmtermésre.
A Budapesten játszódó filmek előtt a csoport felkerekedik, megnézik az eredeti helyszínt, akkor kapnak egy kis várostörténetet, történelmi és irodalmi áttekintést is, ami segít a film feldolgozásában, a magyar lélek jobb megismerésében.
Nem one man show
Bárdos Csabának jelenleg több sorozata fut, egyik a KMO Filmklub (a Kispesti Munkás Otthon Művelődési Házban), emellett a virtuális térben is jelen van online filmelemzéseivel. Meggyőződése szerint a filmklub nem az, hogy levetítjük a filmet, és utána hazamegyünk – az a mozi. A Perlaki-féle és az ő értelmezésében
a filmklub az, ahol szakszerűen felvezetve a filmet elmondja a filmográfiát, beszél a rendezőről, majd megtekintik a filmet, és utána jön annak elemzése, különböző rétegek lehámozása, összefüggések feltárása, tehát semmiképpen sem előadás, sem egyfajta one man show.
Közös gondolkodásra készteti a közönséget azzal is, hogy mindig van mottója és íve a sorozatnak, tehát aki arra beül, már lehet egy határozott elképzelése, milyen típusú filmeket lát majd. Különösen kedvelik azokat filmeket, amiket adott politikai éra betiltott vagy betiltásgyanúsak, mert azok az igazi korlenyomatok.
Érdekességként említi, hogy az Egészségügyi Főiskolán betegségekkel kapcsolatos alkotásokat néztek és elemeztek. A KÖKI Terminálon hét éven keresztül havonta kétszer vetített az érkezés és indulás mottó alá rendelve filmeket, amelyek az utazásról, a Jack Kerouac-i úton levésről, sőt a madáchi értelemben vett útról is szóltak. – Nem elég egy korszak, egy rendező, inkább egy motívum legyen az, ami összeköti egy sorozatban a filmeket – véli a szakember. – Az, hogy kik járnak jellemzően filmklubba, érdekes felvetés, mert már maga az elnevezés is régimódinak hat. A célcsoport kérdésében fontos a lokáció, a belvárosban is más a közönség, és például Kispesten is. Az időpont is lényeges; az a legjobb, ha fix időpontokban tartjuk, az pedig, hogy milyen korosztály a fogékony rá, nem behatárolható. Fiatalok, kamaszok, idősebbek egyaránt élvezik a különböző tematikájú filmklubokat.
Igény a diskurzusra
Bárdos Csabának van egy törzsnézői közössége, akik követik őt mindenfelé, ahol ő felbukkan. Az elmúlt huszonhárom évben rájött, hogy megjósolhatatlan egy bizonyos filmklub, illetve film sikere. Volt, amikor tömegeket várt egy vetítésre, és alig lézengtek a nézőtéren, máskor pedig „a csilláron is lógtak”, pedig nem jósolt kedvező fogadtatást az alkotásnak. Egy biztos, a különlegességre mind nagyobb az igény. A mai, mindent is streamelő korban egy olyan film vetítése, amely egyébként sehol máshol, más formában nem látható, tömegeket tud vonzani. Bár tapasztalata szerint
a nézők többsége elsősorban nem a filmek miatt jár filmklubba, hanem a békebelien lelassult diskurzus kedvéért,
amiatt, hogy közös kapcsolódási pontokat keresve polemizáljanak, hogy megnyílhassanak, elmondják és meghallgassák egymás véleményét.
– Emiatt nagyszerű egy-egy ilyen alkalom, mondjuk péntek este, amikor vége a munkahétnek, leteszik a gondokat a moziterem előtt, és kérdeznek, véleményt cserélnek, lazulnak. Sokszor a film csak katalizátor egy olyan téma kibontásához és kivesézéséhez, aminek közvetlenül köze sincs a filmhez, mégis abból bontakozik ki a világmegváltó beszélgetés. Ez az igazi funkciója a filmklubnak. Mai mindent letöltő, instant világunkban komoly procedúrának tekinthető, ha valaki beszerzi az információt, hogy hol van az érdeklődésének megfelelő filmklub, lélekben felkészül, időt szakít rá, elmegy oda, alázattal kikapcsolja a mobilját, kulturáltan viselkedik (nem eszik-iszik), végighallgatja a felvezetést, megnézi a filmet, meghallgatja az elemzést, majd ezek után megosztja a véleményét úgy, hogy a másik nézőpontjára is kíváncsi. Hiszem, hogy azok az alkotások férkőznek kitörölhetetlenül és igazán közel az emberek szívéhez, amelyben a saját sorsukra ismernek, vagy a történet olyan üzenetet hordoz, amelytől fordulópont áll be az életükben.
Vannak pedagógiai fogásai is arra, hogyan serkentse a kritikai gondolkodást. Ha vetítés előtt jókat mond az alkotásról, akkor biztosan sokan keresik majd benne a hibát, és ez fordítva is működik. Elmondja, hogy mik a film hiányosságai, és a nézők megvédik a filmet. Szoktak úgy búcsúzni az elemzéses beszélgetés után, hogy olyan új és érdekes szempontokat hallottak, hogy hazamennek, és azonnal megnézik újra a filmet, amíg friss az élmény.
Ezt a felfokozott kíváncsiságot egy magányosan, a laptop előtt gubbasztó, streamelt vagy letöltött filmet néző ember aligha érezheti.
Ehhez kell a közösség ereje és a téma sokféle aspektusból való megközelítése, ami szerinte nyitottabbá tesz sok egyéb másra is. Van olyan filmklubsorozata is, amit pár év után leporolt, és újra megnézik a filmeket. Akinek akkor kimaradt egy-egy alkotás, az ilyenkor örül, hogy bepótolhatja, aki mindet végigülte, annak adhat más élményt, üzenetet, mint amikor először látta. Nemcsak a moderátor választhat filmeket; van, hogy megszavaztatja a filmklub közönségét, mit szeretnének látni. A demokrácia azonban ekkor sem mehet az összélmény rovására, a filmklub vezetője ekkor is keres kapcsolódási pontot a filmek között, mert lényeges, hogy meglegyen a sorozat koncepciója.
Kultúrmisszió mint hivatás
A filmklub nem nyereséges biznisz, a moziénál csekélyebb a jegybevétel, ezért igen, mondhatni, hogy a program misszió jellegű. Persze volt, hogy az angol bálás ruha győzött a filmklubbal szemben, de ez szerencsére csak ritkán fordul elő. Sokan kedvet kapnak tőle filmklub szervezéséhez, nemcsak itthon, hanem a magyar diaszpórában is, sőt, például Isztambulban, Sydney-ben – ahol az ő hallgatója a moderátor –, a magyar intézetekben is helyet kap a magyar filmkultúra.
Ha eddig nem derült volna ki, Bárdos Csaba imádja a régi magyar filmeket. A nagyapja, aki Magyarország utolsó királyi állatorvosa volt, óriási western- és némafilmrajongóként mutatta meg neki a ’27-ben forgatott, ötmillió birodalmi márkába kerülő Metropolist, aztán a korai westerneket, amelyek tízéves korában megragadták a fantáziáját. A nyolcvanas évek videóőrülete már teljesen beszippantotta, mellette rengeteget járt moziba barátjával, aki a mai napig mozigépész, és mozit vezet. Utána jött a sorsdöntő találkozás Perlaki Tamással, aki megtanította őt a szakmára, amiből hivatást kreált magának. – Sokkal közelebb áll hozzám az old school jellegű filmelemzés, bár elismerem, a mai podcastek is hozzák a tőlük elvárható színvonalat, ám szerintem az egy időben, ugyanazt az emberi történetet néző és átélő, a szívet egy ritmusra dobogtató filmnézésnél nincs tökéletesebb közösségi élmény.
