Vajon mi adja egy város megmásíthatatlan lényegét? Talán az épületeibe bedolgozott kövek, a sok engedelmes anyag, amelyektől egyedivé és jól felismerhetővé válik? Vagy a nemzedékről nemzedékre változó lakosai, akik egy kicsit mindig a maguk képére formálják? Vagy a halhatatlan történetei, amelyek alig láthatóan tekergőznek emberek és utcák között? Talán egy kicsit mindegyik. Bécs – mert ez adta a töprengésem kiindulópontját – bennem is számos alakváltozáson esett át. Eleinte puszta adat volt a történelemkönyvekben, annak a Habsburg Birodalomnak, majd Osztrák–Magyar Monarchiának a fővárosa, amelyről bölcsen oly keveset beszéltek a román iskolákban, ám mindenütt ott volt a nyoma az épületeken, a megkopott pompában, az egykori tágasságban. Jelen volt a hallgatásban is. Aztán még elérhetetlenebbé vált, amikor felfogtam, hogy diktatúrában élünk, amely annyira szereti a gyermekeit, hogy nem engedi elkószálni idegenbe.
A rendszerváltás környékén bőven kimaradtam a Gorenje-lázból, így Bécsből számomra soha nem lett a vágy puszta tárgya, a műszaki cikkek eldorádója, az a csillapíthatatlan éhség, amit a Mariahilferstrassén gyógyítanak ki kemény valuta ellenében. Nem is oda vezetett az első utam, amikor végre eltűnt a vasfüggöny, de a csábítás megmaradt és napról napra erősödött. Szilveszterkor találkoztunk először, és teljes szépségében jelent meg a randin, mint az a nő, aki tudja, hogy bár nincs szüksége sminkre, hiszen szépsége teljében van, mégis felteszi, mert el akarja takarni a már mélyülő ráncait. Beleszerettem. Azzal együtt, hogy igazából csak most kezdtünk el igazán ismerkedni.
Csak most kezdem látni az első szépségtapaszokat.
A minap fejeztem be a svéd újság- és regényíró, Steve Sem-Sandberg igencsak felkavaró könyvét, a Kiválasztottakat. Szinte felfoghatatlan, hogy egy olyan takaros és kiszámítható város, mint Bécs, helyet adhatott egy olyan intézmények, mint a Spiegelgrund. Hivatalosan az ifjúságjóléti intézet és gyermekosztály a fogyatékkal élő, örökletes betegségekben szenvedő vagy kezelhetetlen (a szó minden formájában) gyermekek részére jött létre, az ő megfigyelésüket és kezelésüket szolgálta, ám valójában a náci eugenika program legsötétebb fejezetének helyszíne volt. A halálklinikán a fajnemesítés címkéje alatt legalább nyolcszáz gyermeket küldtek halálba, akiknek olykor embertelen kínokat kellett kiállniuk.
Kicsit úgy éreztem magam, mint Zoltán Gábor szintén felkavaró regénye, az Orgia olvasása közben. Akkor épp a XII. kerületben laktam, s naponta jártam azokat az utcákat, ahol a nyilasuralom tombolta ki vak dühét. Sem-Sandberg művének helyszínei is karnyújtásnyira voltak tőlem, hiszen a Martinstrassén – az egyik regénybeli orvosnak volt ott magánpraxisa – szállunk le Dusival iskolába menet. Mindkét könyv igen jól adta vissza, hogy a hatalmon lévőkkel szemben igazából senki sem érezhette magát biztonságban, hiszen ahogy bárkiből válhatott zsidóbérenc vagy akár zsidó is a portyázó nyilasok szemében, úgy az egészséges, ám éppen dackorszakukban járó, „nevelhetetlen” gyerekek is könnyen a halálklinika falai között találhatták magukat, hogy ott rövid időn belül kísérleti alanyokká váljanak.
Ausztria sokáig takarózott azzal, hogy igazából ez az ország volt Hitler első áldozata, és így a felelősséget lepergethetik magukról. A klinikát is elvileg egy Berlinből odarendelt német orvos vezette a legsötétebb időkben, ám a rendszert hithű módon kiszolgáló és megtartó nővérek és orvosok osztrákok voltak. Heinrich Gross ráadásul még akkor is elismert orvosként praktizálhatott és publikálhatott tanulmányokat, amikor már sokan tudták, hogy mit művelt a Spiegelgrundban, és hogy tudományos cikkei anyagát az ottani kísérletek adják. A még felfoghatatlanabb közöny érte el, hogy hosszú ideig nem állították bíróság elé, amikor pedig mégis megtörtént, már egészségügyi okokból nem folytatták le az eljárást. Úgy halt meg 91 éves korában, hogy igazából soha nem mondták ki bűnösségét.
2002-ben végül igazságot szolgáltattak az áldozatoknak, amikor a klinika pincéjében megtalált preparátumokat, a gyermekek maradványait végső nyugalomba helyezték. Majd hatvan év kellett hozzá. Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek abban, hogy a mai Bécsben, a semlegességét alkotmányba foglaló Ausztriában egy efféle halálklinikának már nem lenne helye. Mondom ezt úgy, hogy közben tudom, a kozmopolita Bécs üdítő kivétel, mert vannak olyan részei az országnak, ahol ma is akadnak lelkes hívei az ordas eszméknek. A nácizmus még messze nem tűnt el.
Milyen úgy szeretni egy várost, hogy már megmutatta legrusnyább arcát, bevallotta legszörnyűbb vétkeit?
Bécs jól láthatóan megdolgozott a megbocsátásért, Budapest még ennek a folyamatnak az elején jár, hiszen a XII. kerületi turulszobron még mindig egy helyen szerepelnek az áldozatok és az elkövetők, a hétköznapi hóhérok nevei. Az egyéb kegyeletsértésről már nem is szólva.
Van tehát miről beszélgetnünk a semmit sem felejtő és emlékező Béccsel. És persze hallgatnunk is, mert néha a szavakon túl találunk igazán egymásra.
