Az eddig különösebb visszhang nélkül létező alkotás ettől nem került reflektorfénybe – a Blokád NER-mennybe menetele, és Tősér Ádám botránya amúgy is elvont minden figyelmet –, de sikerült ismét hírt adnia magáról. Köszönet érte, mert minden szürkesége ellenére elgondolkoztató film, mulasztás volt eddig nem foglalkozni vele. Remekül illusztrálja, mi az alapvető baj a mai kurzusfilmek többségével.
Önmagában a kurzusfilm megjelölés nem feltétlenül jelent minősítést. Nem kelt bizalmat, ha kormányzati szelek szabnak neki utat, de végül is nem ördögtől való, ha egy politikai erő képvisel valamilyen ideológiát, világképet, amely művészeket is megihlet. Kereszténység, nemzeti érzelem, liberalizmus, szocialista eszmék mentén számtalan kiváló alkotás született és születik. A probléma mindig a kultúrharccal van. Amikor egy csoport hatalmi – általában állami – háttérrel át akarja formálni a társadalom értékrendjét, a kulturális, szellemi teret. Rendre kiderül, ez számára sem előnyös, mert miközben erőszakosan törekszik a dominanciára, saját szellemi világa, művészi potenciálja is elsatnyul.
Amit Az énekesnőben látunk, egy szokványos „ötvenes évek” történet. Kellő antikommunizmussal, nemzeti büszkeségteával átfűtve. Van egy édes szerelmespár, de a fiút manipulációs céllal kiszemeli a hatalom, példát statuáló koncepciós pert épít köré, halálra ítélteti, kivégezteti, a lányt börtönben próbálja megtörni. Természetesen sikertelenül, mert a nemzetet nem lehet megtörni. Az elnyomó gépezet elvakult és cinikus egyszerre, és ami a leglényegesebb benne – idegen. Idehaza csak bábjai vannak.
Rendben, jöjjön a séma ki tudja hányadszor, új szereplőkkel. Senki nem fog vitatkozni a történelemképen, senki nem fogja védeni a sztálinizmust. Vitézy mintha nem is akarna többet, mint gyorsan felmondani a leckét. Steril, premier plánokra épülő, fekete-fehér látványvilágban, feszesen, dramaturgiai csavarok nélkül meséli el a történetet. A remek plasztikájú színészeknek, elsősorban a kicsit meghasonlottan fanatikus bírónőt alakító Tóth Ildikónak köszönhetően így is elér erős pillanatokat. De miért kell csak a leckét felmondani? Hiszen ebben az esetben egy valóságos történetről van szó, egy igazi drámáról. Szűcs Sándor válogatott labdarúgó és Kovács Erzsi énekesnő kapcsolatáról, kiprovokált disszidálási kísérletükről. Amelynek jól eltervezett kudarca után Szűcsöt kivégezték, így figyelmeztetve az 1951-ben már szép reményekre jogosító válogatott keret tagjait, ne próbálják elhagyni az országot.
Ezt az elképesztő, több szálú lélektani-társadalmi-történelmi drámát elkoptatott sémákba csomagolni, csak annyit emelni ki belőle, hogy az idegen eredetű hatalom milyen kegyetlenül működött, de a magyar nép így is dacos arcot mutatott neki – elképesztő kényelmesség.
Nem meglepő, ha a filmet üresnek, jóindulattal felszínesnek és kissé unalmasnak érezzük. Mert itt a dráma nem az áldozati oldalon van. Nem az az érdekes, hogy az énekesnő, akiben a szerelme nevében írt hamis levelekkel tartják életben a reményt, nem törik meg, nem énekel fegyőrének a börtönben, és egyéb kegyeleti könnyfakasztók. A dráma a labdarúgóedzők, vezetők, Sebes Gusztáv (Pindroch Csaba) és Csáki Sándor (Dörner György) szemében villan fel, akik tudnak a hatalmi akcióról, céljáról, és végrehajtják, amit kérnek tőlük. A filmben ők is csak büszke vagy kétségbeesett tekintetű áldozatok. Mikor Sebes odaáll a válogatott, Puskás, Bozsik, a majdani aranycsapat elé, és közli, hogy társukat kivégezték, ezért senki ne próbálkozzon külföldre szökéssel, mi történik? Olykor elakad, megremeg a hang, miközben a szem örök emlékezésre szólít fel, majd eléneklik a Himnuszt. Hát ez a hamis kegyeletiség. Elénekeljük a Himnuszt, és ezzel minden rendben van. Vagy nem éneklünk a börtönben. Csak az a baj, hogy utána meg kimegyünk a pályára, játszunk, győzünk, dicsőséget szerzünk, ünneplünk. Csak az a baj, hogy a börtön után éneklünk tovább. Mert így minden pontosan úgy történt, ahogy a hatalom akarta. De akár baj, akár nem, ezek nagy drámai helyzetek, morális erőpróbák. Kormányközeli művészek számára is lehetnének feldolgozásra ihletőek. De inkább átsiklunk felettük álhősies pózokkal, nehogy árny vetődjön Puskásra, a csapat mítoszára? Vagy egy népszerű énekesnőre? Vagy netán a nemzetre, hogy a többihez hasonlóan hajlamos a megalkuvásra? Egy tradicionális nemzeti szellemű világkép is csak akkor lehet hiteles, ha kellő kritikai szellemmel idődről időre képes megtisztítani önmagát, szembenézni esetleg elbukott erőpróbákkal. Enélkül kiüresedik, különösen a hatalmi pozíció fogságában.
