Tudjátok, milyen nap van ma? Az év legvarázslatosabb éjszakája! Ilyenkor megnyílik a hegyek gyomra, és manók, tündérek meg mindenféle csodás lények özönlik el az emberek világát. Annyira izgalmas, hogy már a gondolatba is beleborzongok! Majd meglátjátok! – karolta át a vállukat izgatottan Akebia néni. És tényleg meglátták. Miután a néni alaposan meguzsonnáztatta őket, majd másfél órán át készülődött, végül előlibbent a szobájából: rózsaszín tüllszoknyában, virágkoszorúval a fején.
Erinus köhögésnek próbálta álcázni vinnyogó röhögését, amíg a néni egy az övéhez hasonló művirágkoszorút igyekezett Persica fejére erősíteni. A fiú jókedve azonban csak addig tartott, amíg Akebia néni nem hozott elő egy szőrös mellényt, két szarvat és egy pánsípot, hogy őt is kicsinosítsa. Végül, minden tiltakozásuk ellenére, faunnak és erdei tündérnek öltözve indultak el a szentivánéji mulatságra.
– Holtbiztos, hogy amint elfordul, én leveszem magamról ezt az izét – vicsorgott Erinus, és undorodva rángatta meg magán az itt-ott molyrágta, naftalinszagú szőrmellényt.
– Ugyan már, Erinus, csak nem akarod megbántani a kedves nénit? – szólt kárörvendően Persica. – Hát volna szíved, mikor ennyire boldog? – mutatott Akebia néni felé, aki jó pár méterrel előttük nyargalt, s kétlépésenként hátrakiáltott, hogy igyekezzenek egy kicsit, mert elkésnek.
Egy meredekebb kaptató után felértek egy domb tetejére, ahonnan igen bizarr látvány tárult a gyerekek szeme elé. A dombtetőn egy hatalmas, fából eszkábált kerék állt. Olyan óriási volt, hogy a két gyerek akkor sem érte volna el a tetejét, ha egymás vállára állnak. Körülötte ott tolongott a sziget lakóinak apraja-nagyja, méghozzá mindnyájan erdei tündérnek, koboldnak, szőrös mellkasú faunnak és boszorkánynak öltözve. Mindannyian egymást lökdösték, hogy hozzáférjenek a jókora kerékhez, amibe lelkesen gyömöszölték a szalmát.
– Nézzétek csak! Lent, a völgyben gyűlnek a szalmabábuk, azokat majd meggyújtják, ha kezdetét veszi az ünnepség – mutatott le Akebia néni a völgybe. – Az én szalmakecském is ott van – tette hozzá büszkén. – Erre az alkalomra minden falulakó készít egy szalmabábut, hogy azzal elégesse a balszerencsét, és elűzze a rontást. A kerékbe pedig mindenki belepakolhat még annyi szalmát, amennyit csak tud. Az lesz az est fénypontja, amikor meggyújtjuk, és legurítjuk a tóhoz.
Lent a völgyben valóban ott csillogott egy aprócska tó. A lenyugvó nap egészen narancssárgára festette a lágyan fodrozódó víztükröt, amelyik így olyan látványt nyújtott, mintha forró láva izzana a mederben. A tó partján mint rendetlen szalmahadsereg sorakoztak a legkülönbféle bábuk, ezeket sejtelmesen megvilágították a köztük rakott apró tábortüzek. A part mentén összetákolt kis fabódék sorakoztak, árusok kínálták kurjongatva a portékáikat.
– Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ezen a szigeten nem csak a mi nénikénk félnótás – suttogta Persica az öccsének, de a választ már nem hallotta, mert a völgyben ácsolt színpadról hirtelen több tucat duda harsant fel, amelyhez rögtön csatlakoztak a pánsípok. Valamilyen régi, földöntúlinak ható dallam töltötte be a völgyet, amitől egy pillanat alatt nyüzsgő hangyabollyá változott az egész domboldal. Mindenki megindult, lefelé.
(…)
Mikor már nem maradt elégetni való szalmabábu, a zenekar újra rázendített, és megint megjelentek a csörgődobos koboldok, hogy feltereljék a tömeget a domb tetején várakozó hatalmas kerékhez. A dagadtra tömött kerék küllői közé már egyetlen marék szalma sem fért volna. Az önfeledten ünneplő tündérek, boszorkányok, faunok körbeállták, és tapsolva, kurjongatva ugráltak.
Akebia néni először még noszogatta Persicát és Erinust, hogy csatlakozzanak ők is a jelmezesekhez, de amikor látta, hogy hiába erőlködik, nagy sebbel-lobbal elvágtatott, nehogy lemaradjon a jeles eseményről.
Hirtelen kivált a tömegből egy pocakos, szatírnak öltözött férfi, megállt a kerék mellett egy égő fáklyával a kezében, és fennkölt hangon szavalni kezdett:
„Kergetlek, űzlek, fel s alá vezetve,
Sáron-vizen, tüskén-bokron, gazon;
Majd ló leszek, majd kan, majd szörnyü medve
Majd meg kutyává, tűzzé változom:
S nyerít, ugat, röfög, dörmög, lobog
Ló, eb, kan, medve, tűz, utánatok!”
Erre az egész társaság nyeríteni, brummogni és ugatni kezdett, majd a szavaló férfi a kezében lévő fáklyát a kerék küllői közé nyomta. A száraz szalma pillanatok alatt lángra lobbant, mire a sok tündér és erdei manó üdvrivalgásban tört ki. Ekkor a szavaló, gyújtogató szatír vezetésével egymásba kapaszkodtak, kört formáltak, és a következő dalt énekelték:
Király vagy koldus leszel, dönt a sors,
Forog a szerencse, szédítő, s gyors.
Kerék, ha pördül, szárnyal az öröm,
De meg nem áll, s újra megöl a közöny.
Vigyázz, mert magasból mélybe taszít,
Felemel a mennyig, s pokolra hajít.
Jó és rossz, jó és rossz körtánca ez
Hát fordulj és lásd, a sors hová vezet.
– Te jó ég! Ez a sziget egy szabadtéri elmegyógyintézet! – forgatta a szemét Erinus.
– Mért mondod?! Azért van annak valami bája, mikor rózsaszín tüllruhába öltözött nénikék virágkoszorúval a fejükön azt játsszák, hogy erdei tündérek – mondta Persica, de sokáig nem gyönyörködhetett a táncban, mert a következő pillanatban Akebia néni perdült oda hozzá, és olyan lendülettel rántotta be a körbe, hogy felocsúdni sem volt ideje, nemhogy tiltakozni.
– Ki a táncba be nem áll, arra a sötétség vár! – dalolta a néni, és tovaszökdécselt, maga után vonszolva az esetlenül botladozó Persicát.
– Nesze neked tüll meg báj! Rophatod a borvirágos orrú, dagadt faunnal – heherészett kárörvendően Erinus.
