- Egyénre szabott pokoljárás - Aaron Blumm-mal arról, ki ölte meg a Török Zolit

Meglepően ritkán jelentkezik új könyvvel, most tizenkét év telt el az előzőhöz képest. A blogbejegyzésekből készült Biciklizéseink Török Zolival kultikus lett egy réteg számára. Ennek is köszönhető, hogy épp azt folytatta? Netán éppen hogy le akart számolni vele?

Nem tartozom a gyakran megszólaló szerzők közé, az igaz, nem is úgy alakult az életem, hogy sok időm lenne a saját szövegeimmel piszmogni, de nincs is késztetésem arra, hogy folyamatosan a figyelem központjába kerüljek azzal, hogy évente megjelentetek egy könyvet. Sokkal boldogabb lennék, ha egyszer sikerülne összehozni egy olyan szöveget, mint például a Zabhegyező vagy az Iskola a határon vagy Raymond Carver valamelyik novellája, és akkor azt sem bánnám, ha egykötetes szerzőként halnék meg. A Biciklizéseink után volt egy terv és volt egy felkérés, hogy lesz/legyen folytatás, bele is kezdtem, A pokolba(n) Török Zolival munkacímen futott, ám hamar kiderült, nem lehet továbbmenni abban az irányban, ezért gyorsan abbahagytam, és évekig úgy gondoltam, ez ennyi volt. Akkor merült fel az is, hogy az egészből lehetne egy trilógiát írni, és az Isteni színjáték mintájára összeállt a fejemben, hogy az első rész lehetne a mennyország, a második a pokol, és ezek alapján még meg kellene írni a purgatóriumot is. Azt viszont egyelőre el sem tudom képzelni, hogyan lehetne, ám reménykedem abban, ha sokszor mondogatom, akkor önbeteljesítő jóslattá válik.

A krimi műfajával és nyomozással kecsegtet a címtől kezdve sok minden ebben a prózában. Itt viszont a kép nemhogy tisztulna, de egyre homályosabb és kuszább lesz minden. Most még inkább igaz: ahány olvasó, annyi olvasat?

Mindenkinek saját magának kell megölelnie és/vagy megölnie a saját Török Zoliját. Az én olvasatomban egyébként van egy logikusan végigkövethető szál, ami lehetőséget ad egy koherens értelmezésre, ezt azért is mondom, mert tudom, hogy mint lehetséges gyanúsított, milyen apró nyomokat és csapdákat rejtettem el a szövegben.

Fragmentált, hiátusokkal teli, naplószerű a szöveg, mely egy zavarodott elme, identitásvesztett lélek tükre is. Nem veszítette el ön is időnként a fonalat ebben a munkában? És apránként, blogszerűen írta ezt is?

A Biciklizéseinknél érdekes kaland volt, hogy a blogformának köszönhetően egyfajta nyilvános napló íródott, és azonnal reagálni lehetett az olvasói visszajelzésekre, ennél a második résznél viszont szó szerint kibug­gyant belőlem, három vagy négy nap alatt folyamatosan csak jöttek a mondatok, volt olyan, hogy az autópályán vezetés közben egyik kézzel a volánt fogtam, a másikkal meg mondatokat körmöltem, és amikor vége lett, újra kellett olvasnom a szöveget, mert számomra sem volt egyértelmű, hogy mi is történt itt, ki vagy kik azok, akik beszélnek, egyáltalán mi is ez az egész, történt-e valóban gyilkosság. Ami nagyon hangsúlyossá vált azonban, hogy az ittről és mostról szóljon: az égi szerelem helyett a pokolról, a mi poklunkról, arról a pokolról, amelyben pillanatnyilag élünk.

A hőse, hol nő, hol férfi. Kritikája, fricskája vagy tükre e folyamatos nemváltás, nembeli bizonytalanság a mai genderkérdésnek?

Nemrég mesélte egyik ismerősöm, hogy néhány évvel ezelőtt elégette a Biciklizéseinket. Olyan sok személyes szállal kötődött a szöveghez, hogy amikor elvesztette a saját Török Zoliját, egyszerűen nem tudta tovább elviselni a könyv fizikai jelenlétét. Lehet, hogy meglepő, de ahelyett, hogy felháborodtam vagy kiakadtam volna, engem megnyugtatott ez a történet. Úgy gondolom, hogy ha egy könyvet elégetnek, az már jelent valamit. Azt viszont nem szeretném, ha a második részt ledarálnák. Nem is a szöveget bánnám, sokkal inkább az illusztrációkat. A szöveg gerince egyébként 2018-ban megíródott, jóval a családvédelmi törvény előtt, tehát se nem divatosság, se nem provokáció nem vezetett. De a könyv mindenféleképpen szól az identitásról, és annak ellenére, hogy van benne szex is, nem csak a szexuális identitást akartam tematizálni, sokkal inkább az identitásaink képlékenységét.

Gyönyörű kivitelű, képzőművészeti értékű most is a könyv. Önnek fontos ez, vagy a kiadónak? Egy ilyen markáns illusztráció (Maurits Ferenc munkája) pluszjelentést, -hangulatot ad a szöveghez, erősen befolyásolja az olvasót. Volt-e beleszólása?

Az első könyv is illusztrált volt, ezért itt is szerettem volna képeket, több mindenkinek említettem is a lehetőséget, amikor egy nap eljött hozzám Maurits Ferenc, és azt mondta: „Gábor, én nagyon szívesen rajzolok neked ilyen kis, geci alakokat!” Azóta azt is hozzátette, hogy „van belőlük sok”. A szöveg első része megjelent a Híd folyóiratban, és az első mondata („Ez a geci már megint itt van.”) megihlette. Ez egy annyira megtisztelő és visszautasíthatatlan ajánlat volt, hogy rögtön igent mondtam. Természetesen örülök a könyv megjelenésének, de annak sokkal jobban, hogy a szövegnek köszönhetően megszülettek a Maurits-festmények, mert az ő érzékenysége a könyv olyan dimenziói­ra is rámutat, amelyekre én nem is gondoltam.

Nem csak Mauritsot ihlette meg Török Zoli, film készül a Biciklizéseink Török Zolival című regényéből, Tolnai Szabolcs rendezésében. Hol tart most ez a projekt, mikor kerül mozikba, és mennyire vett részt az adaptációban?

A film lehetősége teljesen váratlanul jött, Szabolcs Mauritshoz hasonlóan olyan alkotó, akivel nagyon könnyen egymásra tudunk hangolódni. A múltkor leültünk beszélgetni, mert lett egy olyan ötletem, hogy egy röpke jelenetig én is szerepelnék a filmben, olyan hitchcockosan, én is beszállnék egy csónakba, és áteveznék a túlsó partra. Ugyanakkor a kezdetektől fogva az volt a hozzáállásom, hogy a film Szabi és a stáb olvasataként készül, ezért nem szóltam bele a forgatásba. Ha jól tudom, hamarosan leforgatják az utolsó jeleneteket, és a jövőre kerül a mozikba.

+1 KÉRDÉS
Irodalomszervező munkát végez a Vajdaságban. Milyen új könyveket, szerzőket ajánlana lokálpatriótaként?

Irodalomszervezőként néha olyan érzésem van, mintha megszűnt volna a vajdasági magyar irodalom mint olyan. Vannak nagyon jó szerzőink, de itteni irodalomról már nem beszélhetünk. Két igazán kiemelkedő teljesítményt láttam az utóbbi időben nálunk, az egyik Danyi Zoltán A rózsákról című regénye, a másik pedig Lovas Ildikó Szép Amáliákja. Az elsőt talán azoknak ajánlanám, akik az egyénről, az egyén vívódásairól, a másodikat pedig azoknak, akik a közösségről, a közösségépítésről szeretnének többet megtudni.