- A biztonságérzet vágya - Helga Flatlanddel egy modern családról

Mitől modern a regényében megjelenő család?

Valójában ők definiálják így magukat. Modern emberként igyekeznek gondolkodni, beszélni, viselkedni, munkát választani: az egyik testvér, Ellen például kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Mindannyian tudatosan próbálják fel­építeni a róluk kialakított képet. A szülők baráti kapcsolatban állnak a gyerekeikkel, nincsenek határok, és látszólag egyáltalán nincsenek konfliktusok sem. Amikor azonban a válás következtében hirtelen szembetalálják magukat egy krízishelyzettel, kiderül, hogy mégsem annyira modernek. Az összetartozás igényét, a biztonságérzet iránti emberi vágyat ugyanis nem lehet modernizálni.

Egy könyvklub keretében olvastam először a regényét, és nagyon izgalmas volt látni, hogy a résztvevők milyen sokféleképpen viszonyultak ehhez a családhoz. Voltak, akik szerint a válás kellett ahhoz, hogy megerősödjenek, mások úgy gondolták, diszfunk­cionálissá vált a működésük…

Szerintem ez a család a kezdetektől fogva diszfunkcionális. Azt hiszik magukról, hogy tökéletes kommunikációs készségeket birtokolnak, hogy bármiről képesek beszélni egymással, közben azonban semmi fontosat nem mondanak, és nem tudják kezelni a valódi problémákat. Érdekes, hogy sokan változást fedeznek fel a viselkedésükben. Én nem gondolom, hogy a végére erősebbé válnának, de azt sem, hogy meggyengülnek: éppen olyanok maradnak, mint az elején. Hozzátenném viszont, hogy nyilvánvalóan minden család szükségszerűen és sajátosan diszfunkcionális, mindenhol vannak nehézségek. Tolsztoj is megmondta, hogy „minden boldogtalan család a maga módján az”.

A hősei tehetősek, felvilágosultak, szabadok. Mit gondol, befolyásolja a döntéseiket az, hogy a családjuknak milyen a háttere?

Abszolút. Elvégre a csúcsról szemlélik a világot – kétségkívül el vannak kényeztetve. Az életükkel, a munkájukkal, a jövedelmükkel, a gyerekeikre váró lehetőségekkel kapcsolatban általában a legpozitívabb kimenetelre számítanak. Természetesen mi, norvégok is ugyanúgy érezzük a fájdalmat, a mi szívünk is összetörhet, de a megélhetés miatt például jóval kevesebbet kell aggódnunk. Ez azonban azzal is jár, hogy a krízishelyzetek előtt sokkal meglepettebben állunk. Amikor Ellen képtelen teherbe esni, rá kell jönnie, hiába várja, hogy valaki kihúzza őt ebből a válságból: van, amit még a pénz vagy éppen az állam sem tud megoldani.

Az említett biztonságérzet iránti vágy ugyanakkor a legfiatalabb testvér, Håkon esetében különösen szemléletes.

Pontosan, hiszen ő az egyetlen fiú­gye­rek, akit ráadásul születésétől egészen felnőtt koráig dédelgetnek, és nagy biztonságban tartanak. Ez a törhetetlennek tűnő alap nyújt neki lehetőséget arra, hogy az élete más területein radikálisan szabadnak érezhesse magát. Nem hisz a monogámiában, nincs szüksége kötődésre… Egészen addig, amíg a szilárdnak hitt bázis el nem kezd repedezni, és bebizonyosodik számára is, hogy mindenkinek tartoznia kell valahová.

Meglepően mélyen érinti a testvéreket a szüleik válása, annak ellenére is, hogy már rég nem gyerekek. Ez összefüggésben állhat azzal, hogy hogyan nevelték őket?

Minden, amit teszünk, összefügg azzal, ahogy felnőttünk. A családi mintáink nagyban befolyásolják, hogy miként alakítunk ki később kapcsolatokat, és hozunk döntéseket. A regénybeli család rendkívül erős identitással bír, így nyilvánvalóan komoly következményekkel jár, ha ez a teremtett egység megdől.

A történetet a három testvér – Liv, Ellen és Håkon – váltakozó nézőpontjain keresztül kísérhetjük figyelemmel. Miért éppen ezt a narrációs technikát választotta?

Minden regényemet így írom. Nagyon érdekes számomra felfedezni, és aztán megmutatni, hogy mi, emberek mennyire különböző módokon fogadjuk be a világot. Például mindketten teljesen másképp fogjuk visszaidézni magunkban ezt a mostani beszélgetést, és egyikünk verziója sem lesz kevésbé helytálló. A testvérek esetében mindez még izgalmasabb, hiszen ők látják egymást felnőni, és azonosak a referenciáik, mégsem ugyanúgy mesélnek később a gyerekkorukról. A cserélődő perspektívák által szerzőként jóval komplexebb képet lehet kirajzolni.

Melyik testvér nézőpontjával tud leginkább azonosulni?

Mindegyik testvér én vagyok, és közben egyikük sem. Sok van bennük belőlem, ugyanakkor nagyon különböznek is tőlem. Természetesen építkeztem a személyes élményeimből: a saját családomat használtam kiindulási alapként, majd elkezdtem gyúrni, alakítani, kifordítani a tapasztalataimat, olyannyira, hogy végül a húgom azt mondta, hogy ebben a regényemben ismer rá a legkevésbé a családunkra.

Ellen mondja a könyvben, hogy „ma már senki nem érzi szinkronban magát a saját korával, legalábbis nem a hagyományos felfogás szerint”. Milyen hatással van ez a tendencia a szereplői életére?

Pont Ellen esetében jelenik ez meg a legmarkánsabban. Ő tipikus karrierista: úgy érzi, a világ összes ideje a rendelkezésére áll, hogy utazzon, szabad legyen, megvalósítsa önmagát, kapcsolatokkal kísérletezzen – még mielőtt családot alapítana. Itt jön képbe viszont a biológia, hiába fiatal ugyanis belül, a teste attól még harmincnyolc éves. Amikor nem tud teherbe esni, rá kell jönnie, hogy túl sokáig várt, és hogy az idő igenis le tud járni.

+1 KÉRDÉS
Legújabb könyve 2022-ben jelent meg Norvégiában Etterklang (Visszaverődés) címmel. Mesélne róla, hátha kedve támad valakinek a fordításhoz!

Nagyon örülök a kérdésnek, eddig még csak norvégul beszéltem erről, de itt az ideje gyakorolni, mert már érkezik az angol és a német fordítás is. A regény egy tanárnőről szól, aki viszonyt kezd egy tizennyolc éves diákkal; ebből persze botrány kerekedik, ezért elhagyja Oslót, és vidékre költözik. Az ottani kultúra ugyanakkor folyamatosan ellentétbe kerül az általa képviselt városi felfogással. Van ennek a szövegnek egy erősen feminista vonulata is, hiszen a nő állandóan feszegeti a határokat, és szembeszáll a hagyományos értékekkel. Szerintem egyébként nem olyan rossz ember ő, mint amilyennek látszik, de az olvasóim egyenesen utálják.