- Szemben az elmúlással (Annie Ernaux: A hely / Egy asszony)

„Az ember nem fogadja el a szülei halálát – nyilatkozta korábban egy interjúban Ernaux –, próbálja újra megtalálni őket, az írás pedig egy eszköz ebben.” Azt is mondta, hogy a halál tagadása és a halhatatlanná tétel gesztusa is benne van a szüleiről szóló írásaiban. „Ugyanakkor az írás sosem helyettesítheti az életet, ez egy előre elvesztett csata, ennek ellenére muszáj írni.”
A két, mindössze százoldalas kisregény műfajilag sajátos keveréke az emlékezet csalóka mivolta miatti fikciókkal vegyített életrajznak, vagyis az autofikciónak és a szociográfiának. Ahogy Ernaux maga fogalmaz: „Nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociográfia és a történetírás között.” Olvasóként olyasféle élmény, mint egy Brecht-dráma – amikor már kezdenénk elmerülni az élettörténet regényes folyamában, jön egy írói kiszólás, egy kurzívval szedett idézet (miként Brechtnél a songok), amelyek kirántanak a cselekmény hatása alól. Az egyik ilyen „kiszólásban” elmeséli az apjával kapcsolatban – A hely, amely először Árulás címen jelent meg, rá emlékezik –, hogy eredetileg klasszikus regényben gondolkodott. Bele is kezdett, csak aztán a közepe táján elfogta az undor. „Lassan írok. Próbálom a tények s a választások gombolyagából kibogozni élete fő szálát, s közben úgy érzem, az egyéniségét elveszítem.” Lassan haladt azért is – és ez az édesanyjáról szóló Egy asszonynak is sajátja –, mert rég elfeledett eseményeket napvilágra hozni sokkal nehezebb, mint kitalálni valamit. Az emlékezet ugyanis ellenáll.
Mivel az írás folyamata közben úgy dönt, a regény lehetetlen, ha olyan életekről akar beszámolni, melyeket a szükségszerűség határoz meg, tárgyilagos, leíró stílusra vált. Ahogy ő mondja, szintén egyik közbevetésében: „Természetes gesztussal választom a lehető legalaposabb stílust, ugyanazt, amit annak idején a legfontosabb eseményekről beszámolva szüleimnek írt leveleimben használtam.”
Ez a szociológiai módszereket idéző cicomázatlan tárgyilagosság az, ami Annie Ernaux személyes élettörténete mellett az olvasó saját emlékeinek, valamint a kollektív emlékezetnek a kapuját is megnyitja. Amikor arról mesél, hogy nagyapja annyira kemény ember volt, hogy a nagyanyjának ritkán volt kedve nevetni; hogy attól vadult meg a legjobban, ha könyvet vagy újságot vett észre valamelyik családtagjának a kezében; ezzel szemben a nagymama viselkedni is tudott: ünnepnapokon papundeklimerevítőt tett a szoknyája alá, és nem állva vizelt, szétterpesztett lábbal, mint kényelemből a legtöbb falusi asszony – akkor nemcsak a saját családja és a normandiai falucska, Yvetot múltját eleveníti meg. Akarva-akaratlan az olvasóhoz is szól, akinek belső szemei előtt – miközben nézi az Ernaux-mozit – saját családi múltjának filmkockái is leperegnek. A kereszt jele a kenyéren, az iskolai köröm-, gallér- és tetűellenőrzés, a körmös, vagy az apa szembefordulása a tájnyelvvel, miközben továbbra is bicskával eszi a szalonnát és a kenyeret, a falusi lét mindenhol meglévő szociografikus rétegeit húzza rá a családtörténetre.
Az is rendkívül beszédes és jellemzően a korabeli női sorsok sajátja, ahogy az édesanyjáról mesél. „Írni fogok anyámról. Nehéz vállalkozás. Számomra anyámnak nem volt története. Mindig jelen volt.” Az anya alakját az időtől független állóképekben tudja megragadni: hirtelen haragú asszony, sosem volt nyugalom körülötte. „Többre becsültem, mint apámat – mondja –, mert úgy éreztem, közelebb áll tanítónőimhez és tanáraimhoz. Apám vásárba vitt, cirkuszba, Fernandel-filmekre, megtanított kerékpározni, meg a zöldségfélék nevére. Ővele szórakoztam, anyámmal beszélgettem. Kettejük közül anyám volt a fontosabb. Ő volt a törvény.”
Bár a két mű öt év eltéréssel íródott (1983 és 1988), mégis egységet alkotnak. Ebben az egységben válik értelmezhetővé a nézőpontok játéka – lényegében ugyanazt a sztorit olvassuk az egyik, illetve a másik fél szemszögéből. A hely a magát a nincstelenségből sza­tócsboltossá felküzdő apa életét ágyazza bele a történelem idővonalába, illetve ad neki társadalmi kontextust; míg az Egy asszony egyfajta leltár egy jellemző női sorsról, az emlékezet kezdetétől annak teljes eltűnéséig, az Alzheimer-kórig. Ami mégis közös bennük, az talán a konklúzió: az életben áthidalhatatlan távolságok (társadalmi, tanultsági, gondolkodási) a halál után, az írás gesztusa által, feloldódnak az emlékezetben. (Ford. Szávai János. Magvető, 2023. 128 o.)