Minden, ami vagyunk, annak az eredménye, ahogyan a múltban gondolkodtunk - vélte Buddha. Hogy melyik nép milyen szerepet játszott és játszik a történelemben, és hogyan alakul a sorsa, az sohasem csak a népesség számától függ. Elsősorban a tágabban értelmezett kultúra, a gazdasági fejlettség, az államszervezet, a vallás és a társadalom generációkon átívelő lelki tudata (társadalompszichológiai állapota) határozták meg, hogyan képes megújulni egy nép a történelem kihívásai között.
A honfoglaló magyarság embertanilag kétfajta eredetű népességből állt: a finnugor ősműveltséggel rendelkezők mellett a törökös népeknél szokásos katonai szervezet jellemezte.
A kereszténnyé váló Európában a magukkal hozott ősvallás, a nomád társadalmi berendezkedés és életfelfogás idegen volt. Ha nem változnak, akkor az a sors várt volna rájuk, mint a korábban itt hódító népekre, a hunokra és az avarokra, akik felőrlődtek a Nyugat elleni harcokban. Mivel az első ezredforduló idején az Európa nyugati részén élő népek a római egyház irányítása alatt álltak, István király ezt a kereszténységet vetette fel a népével, amivel ezer évre meghatározta a magyar fejlődés útját.
Azok a szellemi mozgalmak, amelyek Nyugaton megújították az egyházat és a világi gondolkodást is, hozzánk is eljutottak, Szent Ágoston mély vallásosságától a középkor vége felé megjelenő humanizmus és a reneszánsz új embert formáló áramlataiig, a latin nyelvhasználat kiváltotta közös európai kultúra formálódásáig. Különleges szerepe volt a reformációnak és az azt követő katolikus szellemi megújulásnak, majd a mindezeket integráló felvilágosodás kibontakozásának. Mindezek nyomán alakult ki a magyarságnak az a sajátossága, hogy Kelet és Nyugat szellemisége egyesült a tudatában és a mentalitásában.
A nyugati szellemi hatások a keleti ortodox egyház területére nem hatoltak be – két világ, két különféle gondolkodású embertípus alakult ki. A határ a Kárpátok lett, ezért évszázadokon át a magyarság (és a lengyelek) a nyugati kereszténység védelmezőjévé lettek a keletről érkező hódítókkal és eszmékkel szemben. Miközben Nyugaton a pénzgazdaságra alapozott új világ bontakozott ki, az állandó harcok miatt a magyarság katona néppé vált. Ahogy Werbőczi István írta: „a magyar nemességet nem a tudományok műveléséért, nem is a kereskedelemért, nem is valamilyen polgári foglalkozásért, hanem kizárólag a katonai erények jutalmáért adhatja az uralkodó”. Ebben a történelmi folyamatban alakult ki az az ideológia, amely szerint a harcos „szittya” magyarság küldetése a kereszténység védelme, ami az egyházak közvetítésével az egész társadalmat áthatotta.
Amikor a hatalmas török birodalom szétverte a középkori magyar államot, olyan erős volt a kereszténységhez kötődő hitbéli és erkölcsi kapocs, hogy nem jöhetett létre semmilyen önfeladással járó szervezett együttműködés a törökökkel. A reformáció közösségeiben született meg az a vallási hit, hogy Isten próbára teszi azokat, akiket különösen szeret, mert ők lesznek a kiválasztottak. Ezt a tudatot erősítette a katolikus egyház is, amelyik az Árpád-ház szentjeinek példamutatásával hatott a híveire.
A hit megtartásáért azonban nagy árat kellett fizetni. A kétszáz éves küzdelmes korszak végére a korábbi négymilliós, mintegy 80-85 százalékban magyar népesség a felére csökkent, a kipusztult falvakat és városokat pedig szerbek, románok és németek népesítették be. A békésebb évszázadok alatt, az elvilágiasodott társadalomban a kiválasztottság hite új tartalmat kapott – a Kárpát-medencében játszott kulturális vezető szerep gondolatává változott. A keresztény vallás, a magyar nyelv és kultúra mellett ez a hit is szerepet játszott a társadalom egybe kovácsolódásában, a nemzeti öntudat megerősödésében és annak torzulásaiban is.
Mivel a XIX. század közepéig a vidéken élő, szinte mindenütt fellelhető nemesség volt az országot összetartó államszervező erő, ez a gondolkodás és mentalitás áthatotta az egész magyar társadalmat. Ennek következménye volt az erős nemzeti érzelem, de a különféle ideológiákban megjelenő idegenellenesség is, amely a kapitalista fejlődés hasznából kimaradó népesség körében másutt is kialakult és máig is öröklődik.
A hosszú ideig tartó jobbágyvilág velejárója volt a falusi népességnek a mindenkori helyzetébe való beletörődése és az a felfogása, hogy a politizálás a „felsőbbség” dolga, amit ők akarnak, úgyis az lesz.
Ezeket a tradíciókat erősítette fel az ország első világháborút követő kegyetlen feldarabolása, amely máig fájó sebeket ejtett a magyarság lelkében és lehetővé teszi azok folytonos felszakítását. A XX. század diktatúrái új eszméket próbáltak ráerőszakolni a társadalomra, de azok egyike sem vált általánosan elfogadottá.
A múlt eszméi azonban sohasem halnak el, tovább élnek a társadalom szellemi energia mezőjében. Ahogyan a rádiókészülék veszi a beállított frekvencián sugárzott adást, úgy élednek újjá a társadalomban a leggonoszabb eszmék is, ha ösztönzést kapnak. Élnek azok a pozitív szellemi energiák is, amelyek a szabadság, a jólét és a kultúra kibontakozását segítik, egyesítik és felvirágoztatják a nemzetet – de ehhez társadalompszichológiai változások kellenek. Egy ilyen fordulat létrehozásához azonban emberibb világot kell teremteni. Ez a magyarság új próbatétele.
