Trump, úgy is mint a magyar kormány ideológiai szupernóvája, Orbán sok pénzzel megtett állatorvosi lovának díszzsokéja gyakran emlegeti beszédeiben a hátsókat. Hogy a szándékai mindig hátsók volnának, az kérdés, de hogy a szófordulatai között sűrűn röpködnek a tomporok a republikánus fejek között, az nem. Hol a szaúdi király gazdagságának udvarolva emlegeti a lelkes odaadás szinonimáját keresve („We're losing our ass defending Saudi Arabia”), máskor párttársa, J. D. Vance szenátusi jelölt lojalitását hozza összefüggésbe a saját (most éppen elnökjelölt-jelölti) ülőgumójával („J. D. is kissing my ass he wants my support so bad”). Minek J. D.-nek ádáz ellenség, ha ott van neki Trump.
Történt a minap, hogy Trump seggmajszter konzervatív kihívójáról, DeSantisról mondott (vagy látszott mondani) arcpirítót némi prológ után. „Ördög, hamarosan felrúgom a segged. Hitler, már halott vagy. Dick Cheney, úgy tűnik, hamarosan csatlakozol Hitlerhez. Ron DeSanctimony pedig megcsókolhatja a nagy, gyönyörű 2024-es elnöki seggem.” Bátor szavak, nem is csoda, ha egy átlagosan szorongó hírszerkesztő legott forrásellenőrzésbe fog. Aztán megtalálja az idézetet, de nem mértékadó hírforrásokon, hanem a Yahoo! clickbait hírei között. Ott is csak azzal a megjegyzéssel, hogy
vélhetően az AI (mesterséges intelligencia) áll a parádés hangutánzás mögött.
És akkor (ezt nem teljesen a magyar írók születési helyszíne dolgában késhegyig menő vitákat folytató technológiai vívmány védelmében mondom) tegyük föl a kérdést: voltaképpen hol vannak a fake news határai? Jóra tanítjuk szegény mesterséges intelligenciát? Nincs közelebb a valósághoz a híre, mint egy Donald Trump nagyságáról szóló fideszes ömleny, ami szerint a púderezett hajikon akár a háborúnak is véget vethetne. És akkor a válaszom: a mesterséges intelligencia egyelőre inkább művészet, semmint tudomány (érezni kell), de mindenképpen minőség. Trump nem az, és seggítségre szorul.
Ahogy a kommentelők vehementorai is. Két szélsőértéket vezetnék be ebbe a lehangolóan oxigénhiányos egyenletbe. „Meg kellett tennie, hogy emlékeztessen minket arra hogy VANNAK, AKIK ÉLNEK ÉS NEM CSAK LÉTEZNEK… Köszönjük Szilárd, hogy emlékeztettél minket arra, hogyan is kell élni. Bárcsak sikerült volna.” (A nagybetű óbégatást jelent a digitális etikettben, tehát tessék leüvöltve lenni mindenkinek a fejének.) És a másik szélsőség: „Ezt az egész Himalájára járást, ebben a formájában be kellene tiltani a picsába. Életerős férfiak lényegében öngyilkosságot követnek el… csonka családok, árva gyerekek, özvegyasszonyok maradnak utánuk. Ennyi erővel simán halálra ihatnák magukat.”
Engem ebben az egészben egy dolog aggaszt, egy pedig elgondolkodtat.
Aggaszt, hogy annyira szélsőségesen tetszünk látni egy embert, aki hegyre ment föl, és az életről jött le, hogy már-már a holtakat is felzavarnánk a sekély együttérzéssel/mély megvetéssel.
Szerintem ez a dolog (meg úgy általában majdnem minden az életben) egészen sokáig az ember magánügye. Még akkor is, ha nem a négy fal között teszi, amit tesz. Nem kell odanézni. Én például nem nézek focit, és ha véletlenül mégis meglátok egy szurkolót a terézvárosi virágokon taposva, hányva, böfögve, máris megbánom. De hallga csak! Hol vannak ilyenkor a készenléti rendőrök? Gyerekekkel viaskodnak talán? Karmelita-foglaló, ideiglenesen nálunk állomásozó várurat őriznek? Tudja bánat. De a tahó csürhét egy fia karhatalom nem kérdezi: miért az egynyáriakon álldogálnak?
De vissza egy magasabb minőségbe!
Ha Szilárd, ez a végtelenül helyes ember feljut a csúcsra, engem akkor sem önt el a nemzeti érzés (legfeljebb a megkönnyebbülés), hiszen nem értem mászott, nem az országért, nem is a gyerekéért, hanem magáért.
Vitte előre a megmagyarázhatatlan, amit most mindenki megmagyaráz. És a szavakon ízé-porrá zúzza magát. Miközben mindenkinek a saját csúcsait kellene döntögetnie. Ameddig milliók hallgatnak, eltűrve egy latorkormányt, amelyik közvélemény-kutatások alapján rugdos ellent vagy szerez barátokat, és tele szájjal belepofáz mindenbe, ami nem dolga, de a dolgát mindig másra mutogatva nem végzi el, addig leginkább kussolni kellene (tisztelet a hősöknek, és azoknak, akik ezen a mondaton berágnak). A minap például György, az ellenzéki aktivista nem nyilatkozott nekem arról, milyen a túlélési üzemmód a Türkménbasi szobráig meghosszabbított Fidesz–KDNP-kisvasúton (a KDNP-jelzést ezúttal is Judit néni olvasóm kérésére írom le, mert szerinte méltatlanul keveset szerepelnek a bűneikhez képest). György tehát ezt írta: „Tamás, most nem vagyok beszédes. Dobolva mondom el.” És küldött egy képet egy tüntetésről, ahol egy borzasztó harci dobbal teszi a dolgát. Nem okoskodik a légüresben, hanem tesz.
És most arról, ami elgondolkoztató. Kiélezett helyzetben hajszál választja el az őrült döntést az életmentőtől. Ilyen helyzetben észnél kell lenni. Ha pedig nem lehet észnél lenni, mert az agy nem működik oxigén nélkül (ahogy a választónak is annyi szabad média nélkül), annak rossz vége lesz. De – vegyük észre – mindig van egy pont, ami már nem oké, és amit csak ép ésszel lehet „észrevenni”. Ha valaki kézen állva akarja megmászni a Csomolungmát (vagy a Kis-Kevélyt), legyen gyanús. Ha akciókkal készteti jófejségre a multit (miközben a multi a kétszeresét veszi ki a másik zsebünkből), legyen gyanús.
Ha a fickó inkább emlékeztet egy másnapos cirkuszi bohócra, mint egy amerikai exelnökre, legyen gyanús. És ha valaki hatvanéves, de kormányfőként a hetvenet emlegeti, legyen gyanús.
Miközben isten éltesse, érdemei elismerése mellett, magam és sokunk nevében (akiknek éppen miatta ritka barát a levegő) sokáig valahol vidéken, a górés és a pajtás között félúton.
