Nádasdy Ádám;

- „...az ember ne legyen külföldi”

Kölcsönös megértés, a kultúrák közötti professzionális közvetítés és közéleti elköteleződés szellemes szövegekben. Lapunk Szép Szó mellékletének állandó szerzője, Nádasdy Ádám legújabb kötetében jelentek meg egy igazi értelmiségi karcolatai.

Otthon „mindenféle nyelven beszéltünk, összevissza, németül, olaszul, kicsit franciául”. A „család nemzetközi volt”, s e poliglott környezet eleve magától értetődővé tette a kultúrák sokféleségét. Ez pedig természetesen a nyitottságot erősítette, azaz növelte a fogékonyságot más és más értékek iránt. Nem kedvezett a kizárólagosságoknak, a nacionalista elfogultságoknak, a kirekesztő gesztusoknak, az „extra Hungariam…” bornírt szűklátókörűségének. A határok tehát itt egyáltalán nem természetesek: „az ember ne legyen külföldi, az ember mindenütt otthon van, és ahol nincs, oda nem kell menni”.

A kötet a rendkívül sokoldalú szerző „elegyes” műveit, azaz karcolatait, jegyzeteit, alkalmi írásait adja közre. Ha lazán is, összeköti őket a témaviláguk: e szövegek jó része, mint bevezetőnk mutatja, a szűkebb-tágabb család emlékeit, az indíttatás élményeit, a bennük föltáruló viselkedési, életvezetési mintákat idézi fel. Az otthonról hozott normákat részben megerősítik, részben árnyalják és gazdagítják a személyiség saját – autonóm – törvényei. A szövegek tanúsága szerint mindebből formálódik az az értelmiségi szerep, mely a szerző életmódját, hivatástudatát jellemzi. Ez utóbbinak lényeges sajátossága a kultúrák közötti professzionális közvetítés (Nádasdy szerteágazó szakterületeinek többsége, vagyis a fordítás, a tolmácsolás, de az egyetemi nyelvtanári oktatás-kutatás egyaránt ebbe a körbe tartozik), tágabban véve pedig a kölcsönös – hitelesebb – megértés segítése. A tolerancia, a liberális szabadságjogok tisztelete jegyében.

A nemzeti-irodalmi tradíciók ápolásának is egyik leghatékonyabb módja e hagyománykincs „folytonos ütköztetése és összefonása más kultúrákkal-nyelvekkel. Ezen döntően és elsősorban a nyugati kultúrák és nyelvek értendők, mert ezek biztosították eddig is a magyarság fennmaradását”. E szűkítő értelmezés talán meghökkentő ugyan, de számomra történetileg mindenképp meggyőző.

A szerző kellő egyértelműséggel emeli ki azt, hogy az interkulturális párbeszéd szinte legfőbb akadálya a változatlan mértékű „magyar maradiság és földhözragadtság”, a civilizált világtól való önhitt elzárkózás,

A szerző kellő egyértelműséggel emeli ki azt, hogy az interkulturális párbeszéd szinte legfőbb akadálya a változatlan mértékű „magyar maradiság és földhözragadtság”, a civilizált világtól való önhitt elzárkózás, a semmilyen idegen nyelven nem beszélők botrányosan magas száma. S persze, ugyancsak joggal, a kellő arányérzékkel figyelmeztet arra, hogy az európai centrumhoz képest mi bizony provincia vagyunk.

A Nádasdy által képviselt értelmiségi modell tehát semmiképp sem a harciasan politikus, nem az ideológus történeti variánsait követi. Szerepfelfogása, mint ezt föntebb már említettük, a klasszikus bölcsészmentalitást reprezentálja. E nagy humanista hagyománykörre épülő életforma és szemléletmód elsősorban a kreativitásra ösztönző meditatív/szemlélődő attitűdöket részesíti előnyben, s így eleve meglehetősen távol áll tőle a közéleti elköteleződés, a napi ügyekben, konfliktusokban való szerepvállalás, a kombattáns fellépés. Egyáltalán: a szerző olyan közegből jön, melyben a politika eleve gyanús dolognak számított, tőle egy rendes ember távol tartja magát.

Végül is érthető, hogy a Monarchia etnikai sokféleségében gyökerező, alapvetően tradicionális kis- vagy középpolgári család, melybe a szülők elegyítették a művészlét némely elemét, ezernyi szállal kötődik a múlthoz. Részben ezzel magyarázható, hogy a tegnapokat felidézve a szerző – némi fensőbbrendűségi tudattal – mélyen megveti „a” kommunistákat, „az” oroszokat, voltaképp az egész vasfüggönyön inneni vircsaftot. E megidézett miliőben az sem meglepő, hogy „az ostrom előtti” világ pedig igencsak vonzónak tűnik: persze, a templomba járás, a német nyelv használata az emlékező tudatában mindenekelőtt a fennálló elleni tiltakozást fejezi ki. Az „ostrom előtti”: az 1945 körüli korszakok periodizációja, az elnevezésük szintén ez a szemléletmódot – és értékrendet – fejezi ki: „A kommunista propagandában ezt a történelmi pillanatot »felszabadulásnak« nevezték, biztosan az is volt sokaknak, de a mi családunknak nem, mi sosem használtuk otthon a »felszabadulás« szót, csak azt, hogy az ostrom előtt-alatt-után.” – Mindezzel együtt a karcolatokból azért egy csaknem idilli gyermekkor rajzolódik ki, a kor átlaga fölötti életszínvonallal, extra lehetőségekkel.

A kötet szövegei szellemesek, poentírozottak, így igen szórakoztatóak. Azt a tényt, hogy a huszadik századi történelmi kataklizmák embermilliók számára teremtettek váratlan, alkalmazkodásra kényszerítő helyzeteket, remekül példázza Nádasdy egyik családi sztorija, mely egyszersmind a Várkonyi Benedek készítette interjú zárórésze. A Monarchia megszűnése után Budapestre került osztrák nagypapának az 1960-as években az unokája – vagyis a szerző – segít kitölteni a népszámlálási kérdőívet, mivel nem tudott kellően magyarul. „Következő kérdés: anyanyelve. Mondom neki: Muttersprache? Azt mondja: Ungarisch. Érted te ezt?” 

Info: Nádasdy Ádám: Hordtam az irhámat. Magvető, 2023. Könyvbemutató: június 8., Fuga Budapesti Építészeti Központ. A szerzővel László Ferenc beszélget

Május 28-án volt a századik születésnapja a XX. század második fele egyik legjelentősebb zeneszerzőjének, Ligeti Györgynek. Utcát is is neveztek el róla vasárnap, még különleges kívánsága is teljesült, nem hivatalos kiegészítő tábla jelzi: ez itt tévút.