Imádom az édességeket, minek tagadjam. Legalább úgy, mint Gombóc Artúr a csokoládét. Nincs olyan nap- vagy évszak, amikor ne jönne jól egy vaníliaszósszal megtámogatott almás rétes vagy Rigó Jancsi. Az alakomon (van nekem ilyen?) is meglátszik, persze. Minden egyes fogyókúra kulcseleme, hogy mennyire tudom félretenni a süteményeket, amelyek szembejönnek minden pékségben, minden cukrászdában, minden élelmiszerboltban. Bécs pedig, a császármorzsa fővárosa, egyáltalán nem fukarkodik e tekintetben. A kísértés sajnos minden sarkon illegeti magát parázna módon, és nagyon érti a dolgát. A patinás Demel kirakatában például olyan szemérmetlenül készítik egy hatalmas üstben, jó sok vajjal megolajozva a smarnit, hogy az már büntethető. A buktájuk pedig olyan könnyű, olyan porhanyós tünemény, hogy valósággal szertefoszlik a szájban, akár egy álom. Hál’ istennek rendszerint olyan sor áll előtte, hogy fel sem merül a vétkezés lehetősége.
Úgy is mondhatnám, hogy nekem ez a szenvedély jutott. Kimaradt a kávé, a tea, az alkohol és a cigaretta, nem vagyok rabja egyik nemzetközi konyhának sem, bár az döntő szempont lehet, hogy mire képes a desszertek területén. Mintha az összes más kulináris vagy egyéb függőség nekem ebben sűrűsödött volna össze, többször elmondtam már, hogy a magam részéről képes lennék megbékélni a civilizáció végével, ha az egy cukrászdában érne, ahol nem lenne sem tükör, sem mérleg. De talán a csokimúzeummal is beérném, amelynek kis kézműves műhelyében annyit vigyorogtam egyhuzamban, mint soha máskor életemben. Nem csoda, a folyékony mannának már a látványa is gyógyít, képes elűzni mindenféle búskomorságot, szaggató nyavalyát, tespedt életuntságot.
A történelmi legenda szerint a cselszövéssel és lázadással is vádolt Györgynek a fivére, IV. Eduárd kegyesen megengedte, hogy maga válassza ki a kivégzése módját, mégiscsak hercegről, királyi sarjról volt szó. Ő pedig a zamatos és különleges csemegének számító malvázia szőlőből készült édes bort nevezte meg. Így aztán az 570 literes hordó kényszerű boldogságában lehelte ki lelkét. Könnyen lehet, hogy én a fagylaltot választottam volna. Ha már meg kell halni, ne legyen túl keserű a vég.
Tisztában vagyok vele, hogy az efféle torkosság nem túl férfias vonás, bár a tekintetben, hogy mi férfias és mi nem, kissé elbizonytalanodtam, amikor az egyik felmérésből kiderült, hogy sokan az olvasást is feminin vonásnak tartják. Tehát egy „igazi” férfi (van ilyen?) még véletlenül sem vesz a kezébe könyvet, és nem hatják meg a habcsókok. Nem tudom, hogy a mentségemre szól-e, hogy hamarabb mondanék le a cukorról, mint az olvasásról. Bár fogas kérdés, hogy kéthavi szigorú elvonás után, mennyire ragaszkodnék foggal-körömmel az intellektuális mázhoz. Könnyen lehet, hogy kedvenc szerzőim stílusát egy rizsfelfújt nem túl összetett gondolatfutamára cserélném.
Már gyerekkoromban lenyűgözött anyám konyhájában, hogy ennyi kellemetlen összetevőből, ilyen bizsergető csodákat lehet előállítani. Ugyanis szinte érthetetlen módon nem szeretem a tojást (se főve, se rántotta formájában), sem a vajat (csak ha steak vagy hal párolódik benne) és a tejet sem (forró csoki formájában jöhet). Így aztán megbűvölve néztem, ahogy a tojásfehérjéből tömött hab, a vajból ínycsiklandozó krémek, a túl sokra nem tartott lisztből pedig piskóta készül. Mintha csak az angyalok táncoltak volna a linóleumon! És minden fázis aranyat ért, végig is kóstoltam alaposan. Egy gyerek számára nincs olyan, hogy nyers: éppúgy lehet finom a sütésre várakozó tepsiből elcsent kakaós csiga, mint a torta lisztes masszája, amely oly édesdeden tapad meg az edény falán. Mivel ebből csak módjával nyalakodhattam, megfogadtam magamban, hogy egy nap, immár felnőttként, úgy habzsolok fel egy egész dobostortát, hogy annak egyetlen eleme sem kerül a sütőbe!
Csak azzal nem kalkuláltam, hogy a pünkösdi királyság addig tart, amíg el nem kezdek nevelni egy hasonlóképpen édesszájú gyereket, aki e tekintetben messze nem az anyjára üt (ő a cukormentes édességek koronázatlan királynője, a Fából vaskarika nevű mozgalom szószólója, akire bár gyanúsan pislogunk, az ő termékeit is felhabzsoljuk). Dusival ugyanis vértelen polgárháborút folytatunk a konyha csataterén. Az egyetlen alapelv, amit a szemben álló felek tiszteletben tartanak, „az egyik felez, a másik választ”, s bizony a gyerek nem egyszer tudományos megközelítéssel (vonalzóval felszerelkezve) dönti el, hogy melyik tányér tejberizshez vagy piskótavéghez ragaszkodik. Bár a húsvét, a Mikulás, a születésnap neki kedvez, amikor a csodalények számolatlanul hozzák az édességeket (az enyémek annak idején jóval szűkösebb kínálattal kellett beérjék), én viszont felnőttként élhetek a pénz nevű találmány adományával.
Aki az édességet szereti, rossz ember nem lehet – ezt szűrtem le a magam fél évszázada alatt. Számos konfliktus megelőzhető lett volna gyomorbajos diktátorok és hasfájós tábornokok között, ha a fontos döntések előtt ittak volna egy tejszínhabos kakaót. Hiszen aki egyszer is megízlelte az élet végtelen édességét, az nem kívánhatja mások halálát.
