Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
A címet Csokonai Vitéz Mihály egyik korai verséből kölcsönöztem, a költemény teljes címe így hangzik: Panaszolkodik egy mindenbe szerencsétlen, de igaz lelkű ember.
Nem tudni, hogy a húszas évei elején járó poéta lelkén mitől lett úrrá a bánat oly nagyon, hogy e sirámot kiverselte magából – de ha az ember Debrecen városát a kelleténél kissé jobban ismeri, bizony nemigen csodálkozik ezen a szomorúságon. Csokonai Vitéz Mihály megutálta Debrecen városát, és Debrecen városa sem ölelte keblére a költőt, pontosabban csak sok-sok évtizeddel a halála után, amikor már nem kellett tartani tőle, dicsekedni viszont lehetett vele: na, lám csak, mily európai szintű zsenik teremnek a Városok Városában… Holott Csokonai nem Debrecen által, hanem Debrecen ellenére lett az, ami: Balassi után és Petőfi előtt a magyar költészet örökké ragyogó, fényes csillaga.
Nem megy ki a fejemből soha az a pillanat, amikor Debrecenben sétálgatva Borbély Szilárd költő barátomnak (aki, jaj, kilenc éve már, hogy Debrecenben egy éjjel elszakította azokat a bilincseket, amelyek a fizikai valósághoz láncolták menekülni vágyó lelkét) könnybe lábadt a szeme Csokonai nevének hallatán. Szilárd úgy tudott Csokonairól beszélni, mintha a 250 éve született költőt személyesen ismerte volna. Annyira át tudta érezni hányattatását, elveszettségét, magára hagyatottságát, mintha testközelből nézte volna végig e kivételes tehetség vergődését a napi megélhetésért, az érvényesülésért: vágyódását egy méltóbb, emberibb életre az örökös télben.
Csokonai az Alföld közepén, kövér nyakú és szűkös horizontú parasztpolgárok között élve francia, latin, német és olasz nyelven habzsolta a világirodalmat, de 22 évesen már bukott ember és ellehetetlenített egzisztencia. Botrányosnak minősített viselkedése és kihágásai miatt a debreceni református kollégium az ő személyével statuál példát mindazok előtt, akik a jövőben meg kívánják szegni a regulát. Viselkedj rendesen, beszélj tisztességesen, ki ne lógj a sorból, ne szegülj ellene a hatalomnak, ne járjon külföldi hülyeségeken az eszed, magyar versben pedig azt a kifejezést, hogy kurva anyád, le ne írd. Ha mindezt betartod, a nagyságos és méltóságos Debrecen városa a keblére ölel.
De halálos szorítás ez, Csokonainál ezt jobban senki sem tudta. Pedig a maga módján alighanem szerethette a szülővárosát – ezt onnan gondolom, hogy magam 14 évig laktam Debrecenben, s megtapasztaltam, hogy a született debreceniek a városuk legkisebb és legártatlanabb, sőt a legjószándékúbb bírálatára is úgy hördülnek fel, mintha a saját édesanyjukat szidnák…
„Hát itt hagysz, szívemet kínozó kegyetlen, / Hát fogadásodat így tartod hitetlen? / Ugyan hogy hagyhatod itt szegény Didódat, / Ki jó szívvel fogta lyukacsos hajódat?”. Ez a részlet is egy Csokonai-versből való: Dido búcsúzik így Aeneastól, s nem nehéz ebbe a pár sorba beleképzelni azt a fájdalmat, amit Csokonai érzett, mikor Debrecenből egyszerűen kirúgták. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a már említett Borbély Szilárd élete utolsó éveiben Henry Purcell híres operáját, a Dido és Aeneast hallgatta leginkább – nekem legalábbis ezt ajánlgatta. Még szerencse, hogy nem szeretem.)
„Azt kell szeretnem, aki nincs, / És mégis kell szeretnem.” Ezt a két sort Csokonai írta, s olvassák csak el még egyszer, ezt egy kortárs költő is bármikor leírhatná, nem gondolnánk, hogy nem XXI. századi a nyelv. Vagy nézzék csak ezt a kései verset, a halálos ágyon született:
„Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom, / Mondd meg nekem, hol fekszem én? / Ágy-é, amelyben hánykolódom, / Vagy a koporsó az szintén? / Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes / Remény és biztos félelem / S az élet és halál setétes / Hullámjain lebeg velem”.
Sáfrányozott ég… Ez Csokonai kedves kifejezése, olyankor használja, mikor a holdsugár sárga fényét igyekszik leírni. Ezt szeretem benne, ezt a képiséget, merthogy olyan költői képei vannak, amelyektől a versei olajfestményekké változnak az ember képzeletében. Van egy verse, amelyben a sírhelyet így nevezi: az alvilág vakablaka… Hát nem hihetetlen? Vagy képzeljék csak maguk elé ezt a szépséget: „Kerek hajnal! súgároddal / Küllőzd meg a fél eget”. Azt hiszem, hogy József Attila a képi ábrázolást illetően Csokonaitól sokat tanulhatott.
Szeretem Csokonaiban a nyelvújítás előtti nyelvi elemeket is, amelyeket annak ellenére megértünk, hogy mára teljesen kivesztek a használatból. Nézzék csak: „Ha szíhatok borocskát, / A gondjaim csucsúlnak”. Tudja a fene, hogy a csucsúl mit jelent, alighanem enyhülést, de érteni: értem. Vagy itt egy másik: „Szemünk a semmitől kapródzik”. Szerintem itt a káprázik ige visszhangzik a régi magyar nyelvből, amelynek oly mestere volt Csokonai, mint azóta is kevesen.
Idén november 17-én lesz a születésének 250. évfordulója. Remélem, hogy Debrecen – egy BMW-gyár és egy kínai akkumulátorkomplexum átadása között – időt szakít az ünneplésre.
