Ágh Attila írta a reformkörök 30. évfordulójára szóló beköszöntőjében, hogy a történelem azé, aki megműveli, és a magyar progresszív baloldal ugaron hagyta a történelmet, a saját múltját is, s ezzel elvesztette a csatát az emlékezetpolitikában. A mai magyar közvélemény szinte semmit sem tud a reformpolitikusokról, így Nyers Rezsőről és az egész reformmozgalomról, hiszen eltűnt a történelmi emlékezetből, és sikeresen elnyomták a versengő narratívák. Ezért tartom a történelmi emlékezet szempontjából jelentős lépésnek, hogy történészek, politológusok, szociológusok részvételével konferenciát rendeztek Nyers Rezső életútjáról. Nyers Rezső és a reformmozgalom története ugyanis a magyar baloldal sikertörténete lehetne, de elhanyagoltan száz különböző személyes történetté esett szét. Ilyen az enyém is. Veszprémben éltem a rendszerváltás előtt, és nem voltam részese az országos politikának, ráadásul 1989/1990 fordulóján kétszer is szembekerültem Nyers Rezsővel a reformköri mozgalom egyik „talpasaként”.
Amikor mi, dunántúli reformkörösök 1989 tavaszán a kecskeméti reformtalálkozóról hazafelé menet Dunaföldváron a Halászcsárdában összejöttünk, Nyers Rezső, valamint Pozsgay Imre mérséklő fellépése miatt keseregtünk. 34 év után nem akarok senkinek igazságot osztani, a vélt vagy valódi kudarcot utólag győzelemmé retusálni, vagy megfordítva. Tisztában vagyok azzal, hogy a szabadság és a demokrácia kivívásához külső és belső tényezők egész sora járult hozzá. Külső tényezők közül leginkább az, hogy Mihail Gorbacsov 1989-ben nem akarta ’56-hoz hasonlóan tankokkal megvédeni az államszocialista berendezkedést. Itthon közrejátszott az egyre mélyülő gazdasági-társadalmi válság, a lakosság – benne a párttagok jelentős részének – fokozódó elégedetlensége, az ellenzéki szervezetek aktivitása és a hatalom képviselőire gyakorolt nyomása (tüntetések, az Ellenzéki Kerekasztal, az EKA létrejötte).
A reformkörösök állampárton belüli lázadása és a belőle született reformköri mozgalom – mint nyomásgyakorlási eszköz – bizonyíthatóan hozzájárult az állampárt és vele az egypártrendszer megszüntetéséhez, a békés rendszerváltáshoz. A reformköri mozgalom egyedülálló jelenség volt a kelet-közép-európai térségben, mert sehol sem alakult a miénkhez hasonló, alulról szerveződő, 30 ezer fős, belső pártellenzéki tömegmozgalom. Követeltük, hogy az állampárt vezetői halogató taktikázás helyett folytassanak érdemi tárgyalásokat az Ellenzéki Kerekasztallal, állapodjanak meg, hogy mindkét oldal lemond az erőszakkal való fenyegetésről vagy annak alkalmazásáról. Az is a mi követelésünk volt, hogy hívja össze a pártvezetés az MSZMP rendkívüli kongresszusát, amelynek küldötteit a párttagok közvetlenül válasszák meg, a megválasztottak pedig a platformszabadság elve alapján alakíthassák meg kongresszusi küldöttcsoportjaikat.
Nyers Rezső és a XX. századi magyar baloldalAz MSZP történelmi érdeme, hogy a rendszerváltás békés volt, és az, hogy egy demokratikus, modern Magyar Köztársaság jöhetett létre. Döntő volt az állampárt reformpolitikusainak (Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Németh Miklós, Horn Gyula) bátorsága, a reformkörök párton belüli nyomása és a kikényszerített pártkongresszus, ami az MSZMP önfeloszlatását és a Magyar Szocialista Párt megalakítását eredményezte, végül pedig Grósz Károly józan önmérséklete, aki a végjáték kritikus pillanataiban nem folyamodott erőszak alkalmazásához. Mindeközben a rendszerváltást megelőző kor, a ’80-as évek sorskérdésekről szóló dilemmái mélyen megosztották a politikai elitet, amit Földes György a Nemzet és hegemónia című, tavaly megjelent tanulmánykötetében tárt fel. A vezető politikai csoport és a technokrata elit a gazdasági válságot, az értelmiség jó része a nemzet kulturális és életmódbeli válságát, az értelmiség másik része a szabadság hiányát tekintette nemzeti sorskérdésnek. Nyers Rezső horizontján mindhárom együtt jelent meg. S ez az, ami őt meghatározó szereplővé tette. A Magyar Köztársaság csak úgy jöhetett békésen létre, hogy Nyers Rezső és mások készek voltak az államszocialista rendszer összeomlásának menedzselésére. Ő vállalta az átmenet levezetését a követhető utak közötti vívódás közepette, és soha nem tévesztve szem elől, hogy átvigye a szocialista-szociáldemokrata mozgalom lehetőségét a rendszerváltáson.
Nincs más út, mint a rendszerváltás
Az MSZP 1989-es alakuló kongresszusán sok jelölést kaptam elnökségi tagságra mindazoktól, akik ismerték veszprémi kezdeményezéseimet. Nem vállaltam és a plenáris ülésen utasítottam vissza a jelöltséget, nem fogadtam ugyanis el – vitázva Nyers Rezsővel –, hogy nem új pártot alapítunk. Miután hazamentem és láttam a tolongást a „damaszkuszi úton”, mégis vállaltam, hogy megszervezem az MSZP-t Veszprém megyében. December közepére azonban nekem és másoknak is elfogyott a türelmünk az „ötös fogat”, a párt szimbolikus politikusainak számunkra követhetetlen politikája miatt, és elhatároztuk, hogy kezdeményezzük egy új kongresszus összehívását. Korinthosz Katalinnal, Pintér Tiborral és másokkal abban állapodtunk meg, hogy 1989. december 18-án a megyei elnöki értekezleten kikényszerítjük a kongresszus összehívását.
Közben a román forradalom eseményei felgyorsultak, és a megyei elnöki értekezleten nem csupán az elnökség, hanem a kormány tagjai is megjelentek. Nyers Rezső a maga utánozhatatlan nyugodt hangján kérte, szó szerint idézem: „Szekeres elvtárs, tekintettel a körülményekre, kérem, halasszák el a lázadásukat két héttel!” Három nap múlva többórás beszélgetésünkben mondta el, hogy miért vállalta a pártelnökséget, és azt is, hogy tavasszal véget is ér a politikai pályája. Tisztán, őszintén beszélt egy hozzá képest felkészületlen, tapasztalatlan politikussal. Elmondta dilemmáit, és azt is, hogy meggyőződése szerint nincs más út, mint a rendszerváltás, de úgy, hogy megőrizzük egy szociáldemokrata mozgalom esélyét a kormányzásra. Meggyőzött. A lázadás el is maradt.
Második konfliktusunk 1990 tavaszán volt, a választások utáni kongresszuson. Én Horn Gyula pártelnökké választását támogattam más reformkörösökkel együtt. Amikor elterjedt, hogy Nyers Rezső jelölteti magát választmányi elnöknek, mintegy Horn ellensúlyaként, a reformkörök vidéki aktivistái felzúdultak. A Horn-ellenes csoport végül Nyers Rezső helyett Vitányi Ivánt jelölte választmányi elnöknek, aki megnyerte a választást Jánosi Györggyel szemben. Így ő a két alelnökjelölt (Pozsgay Imre és jómagam) mellé került harmadiknak. A kongresszus hangulatán lehetett érezni, hogy Jánosit és engem fognak megválasztani, és kiszavazzák Pozsgay Imrét (aki akkor az MSZP frakcióvezetője volt), amit én elfogadhatatlannak tartottam. Felálltam, és visszaléptem a jelöltségtől. A szünetben – ez ritka pillanata volt a Budapest–vidék megosztottság átlépésének – a reformszövetség platformülésén Vitányi Iván és Kósa Ferenc együtt felkértek, hogy induljak az országos titkári tisztségért. Később tudtam meg Vitányi Ivántól, hogy jelölésem Nyers Rezső javaslata volt, aki konfliktusunk ellenére úgy gondolta, hogy én képes vagyok megszervezni az új pártot. Az alelnöki posztra még úgy vállaltam a jelöltséget, hogy nem leszek hivatásos politikus, és élem tovább az életemet Veszprémben, de az világos volt, hogy az országos titkár már hivatásos politikusi feladat. Akik ismertek, biztattak, így elvállaltam, és az öt jelöltből az első fordulóban közel 60 százalékos többséggel bizalmat is kaptam.
Nyers Rezső sokat segített abban később, hogy el tudjak igazodni a gyorsan zajló események között. A legfontosabb az a megközelítési mód volt, hogy a realitásokból indult ki, és képes volt megragadni a kiemelkedő jelentőségű tényeket. Ez leegyszerűsítésnek tűnhet, de nem az volt, hanem egy koherens világlátás és annak kivetítése. Hatása messze túlmutatott az 1989–1990-es időszak eseményein. Amikor 1992-től reális kérdéssé vált, hogy az MSZP kormányra kerülhet, Nyers Rezső, nem megtagadva saját életútját, azzal érvelt, hogy a 80-as évek változásai megalapozták kormányzati alkalmasságunkat. A vele való konzultációk terméke volt az is, hogy 1994-ben nem volt miniszterelnök-jelöltünk a kampányban. Nem döntöttünk Horn Gyula és Békesi László között a választások előtt, mert tartottunk attól, hogy elveszítjük azok szavazatát, akik csak az egyiket, vagy csak a másikat fogadják el. Az érintettek nem valami barátságosan néztek rám mint kampányfőnökre, de megbecsülést érdemlően elfogadták ezt a helyzetet.
Mint ahogy megalapozott volt Nyers Rezső véleménye arról is, hogy a szükséges gazdasági-társadalmi reformok megvalósítása azon múlik, hogy mennyire képes a szocialista–szabad demokrata kormány társadalmi támogatást szerezni hozzá. Azt, hogy a nyersi leckét sokan nem tanulták meg, a 2006 és a 2009 közötti évek politikájának maradandó kára tanúsítja. Az pedig már a helyzet fonákságát mutatja, hogy az MSZP 2010-es vereségéért a felelősséget csak néhányan vállaltuk, egyébként azok, akik ellenezték a társadalmi támogatást negligáló gondolkozást. Velünk szemben Gyurcsány Ferenc nem vállalta a múltját és a hibáival való szembenézést. Pedig Nyers Rezsőnek abban is igaza volt, hogy a politikai képesség jelentős mértékben a szavahihetőségen múlik, beleértve a hibák beismerését és a felelősség vállalását.
Ágh Attila a már emlegetett előszóban idézte Dahrendorf híres tételét, miszerint a politikában a rendszerváltás hat hónapig tart, a gazdaságban hat évig, a társadalomban pedig hatvan évig. Az első harminc év eltelt, de megkezdődött a második harminc év, belépett a második nemzedék, és remélem, teljesítik majd ezt a küldetést. A mi nemzedékünk elkergette a régi „átkost”, ők pedig el fogják kergetni az új „átkost”. Nekünk az a dolgunk, amit a Népszavának adott interjújában Hubai László történész mondott: „Bármilyenek is a körülmények, a politikai küzdelmet folytatni kell.”
