- Tatár Sándor: Pedig nem volt ez eleve átokverte ország

Mellettem ülsz a metrón. Velem
egyszerre mész vagy jössz át a zebrán.
Mellettem kapaszkodsz a villamoson.
Kivárva a sorodat (előttem állsz)
szép rendben föladod csekkjeid a postán.
Mögöttem állsz a sajtos pultnál, az áraktól
te is sziszegsz. Lottót töltesz ki, mert
igazán jogos lenne, hogy egyszer végre
rád is gondoljon Fortuna; nőrokonaid
születésnapját (még a nem rajongva
szeretettekét is) a békesség kedvéért
belepötyögted a telefonodba.
És nem tudhatom (honnan tudhatnám –
hogy ún. családszerető, fizetését hazaadó,
netán templomba járó vagy, az
sem pró, sem kontra mit sem bizonyít),
nem vagy-e nyomorult, vérszomjas tetű,
ádáz acsarkodó, aki tapsol az erőszaknak,
csak mert nála is sokkal hitványabb gazemberek
elhitették vele, hogy a brutalitást olyanok
szenvedik el, jogosan, akiket gyűlölni kell.
Persze nem valószínű, hogy vérszomjas
fotelcsendőr, facebook-huszár lennél,
ha egyszer ezt olvasod (rég nem olvassuk egymás
sajtóorgánumait [én olykor belenézek a túloldalba,
ez a hányinger állandósításához elég]) –
mondom, valószínűtlen, hogy a
képernyőre szegezett szemmel a billentyűket verve
gyűlölet, bosszúvágy, káröröm
                    fröcsögne belőled,
hogy ha tudnád, ki vagyok, s mit gondolok,
karóba húzatnál, Audi után kötnél.
De nem tudhatom biztosan. (Hisz sokan vannak.
[Vagytok?]) És ettől egyre kevesebb a levegőm.