- Marno János: Romantika, rendben, de azért merjünk farkasszemet nézni az ordas tényekkel is

Látom a testem szemközt a domb
oldalában sokadmagával együtt
fekve a csatatéren, vesztettünk
talán, de az sem kizárt, hogy nyertünk –
esik, szuronyainkat eszi a rozsda.
Ágyékom viszont duzzadni látszik
holtomban is; ettől meghökken majd
a feleségem, mikor anyámmal
ideutaznak azonosítani
tetememet. Anyám arca összeszürkül
a hajával, melyet a feleségem
sem képes rendben tartani. Hányszor
ültem mosdókagylónk pereméhez
döntve a szegycsontomat, hogy nyesse le
tincseimet, mielőtt megőrülök,
hosszú, hideg ujjaitól sokat
borzongtam. Ő pedig, szegény, vagy nem
vagy csak nagy nehezen boldogult
újabb meg újabb forgóimmal,
melyek egyre undorítóbb arcot
kölcsönöznek az amúgy sem formás fejemnek.
A lombok a dombháton ekkor dalra
fakadnak, szomjamat oltja minden csepp
édes, panaszos hang. Madarak
vecsernyéje. Felállni nem akarok,
ezt láttam rajtam, ők találjanak
meg a hullák között, anyám, a párom –
avagy a dögmadarak, kiket öröm,
ha táplálhatok. Csitulj, nővérem,
Antigoné, a szánalom, akár az érdem,
a zsarnoknak jár, ő elébe térdelj.
Mert az ugye mégsem járja, hogy anyám
vagy a feleségem, ki békésen alszik
szobánk szomszéd sarkában, míg anyámat
közel negyven éve temettük el
a piliscsabai sírkert kerítésmenti
parcellájába, ahol a nővérem már
nyolc éve pihent, ha nem süket duma,
hogy a holtak, akár a földben, akár
az erdőben elveszve, valóban végre
zavartalanul pihenhetnek. És még-
sincs igaza Jókainak, ki szerint mégis
mozog a föld. Vagy holtja válogatja a
földjével? Úgy nézem, több földim hever
kificamodva az érett tavaszi domb-
oldalban, persze vadidegen is akad
közöttük szép számmal, sok a gyerek
meg a színes bőrű, némelyükről még
régebben olvashattam a Nagyvilágban, de
bizonyos antológiákban is, hála
a kitűnő fordítóknak. Ők se nagyon
élhetnek már, ha reálisan nézem a számokat.
Az idő háborúban áll az élővilággal.
Szuronyomnak hiányzik a hegye. Le-
ehette a rozsda, de beletörhetett is
egy ellenség szegycsontjába, egyrészt, másrészt
a kulcscsontjába, és remélem, nem a szem-
gödrébe; torkig vagyok az antik sors-
mekegéssel. A véletlen faragott gránátost belőlem,
anyám adott alám egy lovat, jóllehet
a szíve szerint karmester-pálcát nyomott
volna a kezembe. Elszállt az idő, lovam
elcsatangolt, vagy ellopta egy csiszár,
csak a békák kvartyognak itt a tószélen,
egy kevéske csalogánycsattogás, feleségem
arca sárguldozik, mint az aludttej. Lámpám
teszi valószínűleg, meg a homály, no
és halott szememen a hályog, mely egyszerre
vastagszik és hígul, szinkronban úgyszólván
a tavaszi szürkülettel. Szó sincs érkező
lovasokról a csatakos virradatban.
Száraz vagyok, mint egy szálka odakint
hátul az udvarban egy deszkarésben.