Mondták, hogy így lesz, de nem akartam elhinni. A már javában utódokat nevelő barátaim beszéltek arról, hogy szülőként már képtelenek voltak olyan filmeket végignézni, amelyekben gyereket bántottak, vagy olyan krimiket olvasni, amelyekben ők voltak az áldozatok. Még a víz is kivert, mondta tejes átéléssel Kati, a friss anyuka, aki korábban még javában tömte magába a popcornt a legvéresebb horror alatt is. Együttérzést színleltem, de magamban alig bírtam elfojtani a kuncogást. A felboruló hormonháztartásnak, a hirtelen rászakadó időnek (akkor még úgy képzeltem, hogy a gyereket otthon nevelő szülők kész időmilliomosok), a gyermekágyi melankólia utórezgésének tartottam, ami majd elmúlik, akár egy megfázás. És továbbra is büszke voltam arra, hogy az én ingerküszöböm bezzeg magas, a The Walking Dead című tévésorozat is azzal a „merészséggel” kenyerezett le annak idején, hogy a nyitójelenetben a főhős egy nyuszis papucsban csoszogó, a mackóját cipelő nyolcéves forma zombikislányt lő agyon egy parkolóban – tudniillik itt nincs helye a finnyáskodásnak, a zombik csak fejlövéssel semlegesíthetők. Ez igen, ez bevállalós, csettintettem, és már be is szippantott a tágas apokalipszis.
Ebből is látszik, mennyire elveszett voltam.
A romantikusok szerint a Teremtő ilyenkor angyalt küld, a realisták szerint egy jó terapeutát. Én Dusit kaptam, aki mindkettőt megtestesítette. Egyévesen, rugdalózó vekniként láttam először egy babakocsi mélyén és fogalmam sem volt, hogy ennyire átírja majd az életemet, és vele az ízlésemet is. Nem azt mondom, hogy manapság nem esik jól egy kaszabolós mozi, csak azt, hogy elveszett belőlem a távolságtartás. Már nem látom műkönnyeknek a színészek arcán lecsorgó patakot, amikor sarjaikat gyászolják, nem látom felesleges jelenetnek, hanem zokogok magam is, lehetőleg jól elrejtve az arcomat a sötétben. De nem csupán ez. Őszintén szólva ekkor kezdtem csak felfogni a súlyát annak is, hogy Auschwitz-Birkenau hírhedt peronján egyetlen ujjmozdulattal szelektálták ki a túl fiatalokat, és hiába tűnt egy nő elég erősnek a munkához, őt is egyből a halálba küldték, ha gyerekkel volt, mert a nácik nem akartak jelenetet, ami egy gyermek elszakításával járt volna. Vagy azt, hogy a drága lőszerrel spóroló ifjútörökök az örmény genocídium alatt gyakorta éltek azzal a módszerrel, hogy gyermekekkel megrakott csónakkal eveztek ki a tengerre, majd ott nemes egyszerűséggel beleborították őket a vízbe.
Eddig ezek csak felfoghatatlan történelmi tényeknek tűntek a papíron, ám ahogy Dusi arcát képzeltem az áldozatok közé, minden megváltozott. A tragédia elnyerte valódi mélységét, ahová a számok és a hűvös mondatok nem mindig voltak képesek bevilágítani, hiszen egy békés korszak kellős közepén olvastam a békés szobám négy fala között, és akkor tettem félre a könyvet, amikor akartam, amikor már túlcsordultam az információkkal. De egy közeli arccal, megfogható élettel behelyettesítve már nem információ volt, és pláne nem félretehető. Ez a sorstalanság már nem az elmondhatóság határán egyensúlyozó történet volt, nem olajozott rémálom, hanem valami nagyon is emberi. Veszély, amely a múltból leselkedik, készen arra, hogy újra jelenné váljon.
A gyerekkel a féltés is beköltözött a mindennapjaimba. Nem tudom, apám mennyit aggódhatott értem, hány forgatókönyvet írt és játszott le magában, csak néhány jutott el hozzám anyám közvetítésével. A korai és makacs dadogásom kapcsán például azért szorongott, hogy lesz-e rendes párkapcsolatom, meg azért is, hogy valamilyen perspektívát nyújtó szakmát adjon a kezembe, mert az írásból nem lehet megélni. Ha hallgatok rá, ma gépészmérnökként vagy fogtechnikusként lenne biztos egzisztenciám, és bolyonganék a boldogtalanság nyílegyenes labirintusában, ahogy Pilinszky mondaná.
De soha nem kellett aggódnia a puszta életemért. Még ha ő is tudta, hogy az emberiség példatára igen gazdag kegyetlenségekben és népirtásokban, a nyolcvanas évek Szatmárnémetije e tekintetben nem sok okot adott a félelemre. Valahogy elleszünk, a puliszka nem robban. Azt pedig nem láthatta előre, hogy az emberiség a korábbiaknál is átfogóbb népirtásba kezd: önmagát próbálja letörölni a bolygóról. Bár szent esküvéssel megfogadtam, hogy nem olvasok el több interjút, amelyben tudósok metsző érveléssel vezetik le, hogy 2050-re feleannyi ember marad középkori vagy még archaikusabb körülmények között, mindig elfog a szégyen. Milyen múltat, s főként milyen jövőt hagyunk rájuk? Milyen holnapot tervezzünk nekik, és milyen tudással vértezzük fel őket? Hiszen könnyen lehet, hogy az állattenyésztés és a szántás lesz a meghatározó és mindent eldöntő ismeret pár évtized múlva, és nem a XX. századi történelem vagy a génterápia. Ez már egy apának is sok.
Kiver a víz most már engem is, mert könnyen lehet, hogy amit eddig csak filmen láttam sok pénzből, azt a valóság ismétli majd meg jóval kisebb költségvetéssel, ám sokkal látványosabban. De abban talán még bízhatunk, hogy akkor is lesznek még főhősök, akik legyőznek zombit, járványt, ínséget. És még lesz kivel ellovagolni a naplementébe.
