Nincs nálam az irodalmi bölcsek köve (ki plagizálta el? – kérdezhetné a posztmodern emlőkön nevelkedett olvasó)
Nagyon tud fájni a szívem az irodalmi életben történő igazságtalanságok miatt, még akkor is, ha tudom: a legtöbb esetben nem szándékos rosszindulatról, nem emberi silányságról vagy aljasságról, s nem is előre kitervelten elkövetett gáncsolásról van szó, hanem egyszerűen csak oda nem figyelésről. Nem tudatos figyelmetlenségről. Időhiányról. Igen, az időhiánnyal mindannyian küszködünk: mennyi jó magyar író van ma, milyen sok jó magyar könyv születik, s nincs időnk elolvasni minden jó könyvet, halomban állnak az éjjeliszekrényünkön az elolvasásra váró kötetek.
Nagyon fáj az is, ami Gyurkovics Tamással történik. Pontosabban: ami nem történik.
Gyurkovics Tamás az elmúlt néhány évben letett az asztalra három olyan könyvet, amitől (ha nem ő írta volna, hanem egy sztáríró) hangos volna az irodalmi szcéna. Gyurkovics Tamás lassan ötven éves lesz, és az említett három regénye alapján bátran mondhatom tehát, hogy a 40-55 közötti írógeneráció kiemelkedő alakja. Sokkal jobb írónak tartom őt, mint a generációjából – és itt teszek egy gondolatjelet, és nem mondok neveket, mert ezt a sorozatot nem azért írom, hogy bárkit megbántsak.
Nem mondok neveket, pedig mondhatnék, ha rosszindulatú, másokat megalázni akaró ember volnék – szerencsére nem vagyok az. Nem mondok neveket, pedig a 40-55 közötti magyar írógenerációban legalább három olyan írót tudnék mondani, akinek híre van, neve van, olvasóközönsége van, akit nagyra értékelnek, díjakkal, fellépésekkel és ösztöndíjakkal halmoznak el – és akik közül szerintem még egyik sem írt olyan nagyszerű regényt, mint Gyurkovics Tamás első munkája, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála.
És hol van Gyurkovics Tamás ismertsége és elismertsége a nála híresebb kortársaiéhoz képest? Sehol. Nem vagyok egy díjmániás alkat (annyi fóbiám van, szerencsére a díjfóbia, az irodalmi díjakra való, minden bizonnyal lélekromboló ácsingózás elkerült), de azt azért nem nagyon értem, hogy akik ilyen-olyan irodalmi díjak odaítéléséről döntenek, azok miért nem olvasnak többet?!
Olyan kicsi a magyar irodalmi közeg, csak eljutott a döntéshozókhoz, hogy van itt egy kiemelkedően jól sikerült regény, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című mű, hát csak bele kellene nézni. Micsoda irodalmi élménytől fosztották meg saját magukat! Ebben a könyvben Gyurkovics megírja Mengele dél-amerikai bujdosásának általa elképzelt történetét, majd eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Moszad annak idején nem Eichmannt, hanem Mengelét kapja el és állíttatja bíróság elé Izraelben. A mű első fele többé-kevésbé megfelel a tényeknek, a szerző mindent felhasznált, amit Mengele rejtőzködéséről tudni lehetett – a második részben azonban szabadon engedi a fantáziáját, s azt látjuk, hogy ez az írói fantázia egyszerre szárnyaló és szándékosan visszafogott. Okos íróval van dolgunk tehát.
Vagy ha a Mengele-könyvre nem jutott idő, mert túl vastag, akkor a kedves irodalmárok elővehették volna Gyurkovics második regényét, a Migrént. Az vékonyabb. És nagyszerű! Valós történeten alapul ez is: egy Izraelben letelepedett magyar holokauszttúlélő a főhős, aki a lágerben a Mengele által különböző szadista kísérletekre elkülönített gyerekek kápója volt, s aki azt ígérte a gyerekeknek, hogy ha a borzalomnak vége lesz, akkor hazaviszi őket. S akit tud, azt haza is visz. Izraelben azonban nem hősként tekint magára, mert saját magában nem azt az embert látja, aki a gyerekeket hazavitte, hanem a kápót. Ettől támad fejfájása. Tucatszámra kapja a leveleket azoktól az immár felnőtté vált gyerekektől, akik neki köszönhették az életüket, de egyikre sem válaszol, mert felejteni akar. De nem tud. Hogy mi történik ezután, nem árulom el, tessenek a Migrént megvenni és elolvasni! Elsőrangú mű!
Aztán tessenek megvenni és elolvasni Gyurkovics harmadik regényét, az Akcentust, amely Lugosi „Drakula” Béla amerikai életét és nyomorúságát meséli el egy olyan elbeszélő nézőpontjából, aki Lugosi iránt igazából szerelmet érez. Csodálja, isteníti, szereti, megérti, gyámolítja az egykori sztárt, segít neki túlélni és méltóságteljesen meghalni.
E három regény alapján nézem aztán a fogadtatást: alig valami. Miért? Nem értem.
Nem tudom, hogy létezik-e még első köteteseknek járó Bródy Sándor-díj, ha igen, a Mengele bőröndje szerzője szerintem azt is megérdemelte volna.
De az elmúlt pár évben osztottak Mészöly Miklós-díjat, Déry-díjat is, s mindig kitört belőlem a keserűség: Gyurkovics miért nem lett díjazott? Figyelem, nem azt állítom, hogy aki Mészöly Miklós-díjat vagy Déry-díjat kapott, az nem érdemelte meg! Azt állítom, hogy Gyurkovics Tamás az eddigi munkássága alapján mind a kettőt háromszorosan megérdemelte volna.
Gyurkovicsról pedig mintha nem vennének tudomást. De nem tudatosan – talán csak nem jut rá idő, hogy a döntéshozók őt is elolvassák. Pedig ha tudnák, hogy miről maradnak le!
