Olyan szépen indul. Egy ember odamegy néhány másikhoz, beszélgetni kezdenek. A panaszos higgadtan elmondja, miért jöttek. A másik figyel, úgy tűnik – legalábbis ezt akarom hinni – kíváncsian. Sokáig nem hangzik el olyan szó, aminek nem kellene. Megörülök, hogy ez a jó irány: közeledjünk, ne gondoljuk gazembernek a másikat.
Amiről szót ejtek, az egy hétvégi eset. A Sándor-palotába nyílt napra várták az érdeklődőket. Pedagógusok, szülők és diákok egy csoportja be szeretett volna menni, hogy személyesen mondhassák el a véleményüket a tervezett státusztörvényről. Arra, hogy Novák Katalin odamegy hozzájuk, biztosan nem számítottak. Arra gondolok, igen, így kellene: nem bujkálva, nem páncélozott autóból kisurranva, nem kordonok mögött lopózva. De a hétvégi idillen egyre több, egyre durvább a repedés. Az első akkor hasad, amikor azt kérdezi a köztársasági elnök, mi a probléma a státusztörvénnyel. Egy ilyen kérdésnek, ha őszintén teszi fel, nagyon örült volna mindenki. Mondjuk januárban. De nem májusban, amikor hónapok óta ez a demonstrálók legfőbb üzenete: mi a probléma a státusztörvénnyel. Nézem a felvételt, próbálom kitalálni, mi jár ennek a tanult asszonynak a fejében. Tényleg először hall ezekről a dolgokról? Ha igen, az döbbenet. Ha nem, kinek játszik? A kormánypárt valóban egy acélgömbben él, ahová nem törnek be a valóság zavaró részletei? El fog töprengeni azon, amit hallott, vagy lágy kézmozdulattal ajtót mutat az elefántnak, amelyet bolhából kreál a pórnép? Ha eljön a nap, megáll egyetlen pillanatra a toll a kezében, eszébe jutnak a szemek, amelyekbe azon az esős napon belenézett?
Nincsenek illúzióim, Novák Katalin alá fogja írni a törvénytervezetet. Ugyanakkor én, az örök optimista hiszek a mesében. Abban, hátha ez lesz életem egyik legszebb tévedése.