A mi ápolóink. A mi jövőnk - ezt a jelszót adta ki az Ápolók Nemzetközi Tanácsa 2023. május 12-re. Ez az Ápolók Nemzetközi Napja, amikor Florence Nightingale, a lámpás hölgy, az ápoláshivatás képviselője, újragondolója születésének napját köszöntjük.
Fél évszázada léptem az ápolói pályára. Akkor még apácákkal is dolgoztam a Madarászban. Az egyetlen vezetési módszer, amelyet ismertünk az volt, hogy valaki végül mindig megoldja a helyzetet. De vita nélkül bármelyik osztály felvette a gyereket, ha a másikon az ügyelet miatt már betelt a létszám. És betartottuk a szigorú látogatási időt: addig a portás nem engedte be a szülőket.
Az egyetlen kommunikációs lehetőség a vezetékes telefon volt. Ha a sebészeten dolgozott a doktor, amely az első emeleti csecsemőosztály alatt volt, egyszerűbb volt lerohanni, ha valamit kérdezni akartunk tőle. A szülők papíron kaptak meg minden dokumentációt, és mindenkivel hosszan, türelmesen beszélgetett az orvos. Rendszerint a folyóson, nem a szobájában. Nem emlékszem a hálapénz divatjára, de a hálára nagyon is. Igen, azok az idők egyszerűbbek voltak, és emberibbek is. Ez az, amit mára egészen elvesztettünk.
Eközben mi, az a generáció, akik 50 év alatt lényegében végigdolgoztuk az életünket az egészségügy legapróbb sarkaiban is, a fejlődésnek is tanúi voltunk. Elértük, hogy az ápolástudomány az egészségtudományok részét képezi. Főiskolai és egyetemi ápolóképzésünk elismert, külföldön kapkodnak az ápolóink után. Igaz, a bérezésben mindig rosszul álltunk, a tisztességes megfizetésünkre a magyar társadalomnak soha nem telt. De átvittük a hívatásunkat az éppen aktuális folyó túlsó partjára.
Abban a hitben, hogy a következő, még szélesebb folyam partján már szinte meg sem kell majd állni. Mert a társadalomnak lesz végre ideje elkészíteni az átkelőket, hogy mire odaérnek a jövő ápolói a betegekkel, hídverés nélkül is át lehessen segíteni őket a gyógyulás földjére. De az elmúlt 50 évben a magyar ápolók és szakdolgozók a "hogyan cipeljük a betegeket a hátunkon, zsákban futva" nevű, egyáltalán nem vidám népi játékra kényszerültek.
1986-ban Losonczi Ágnes ezt írta.: „A betegápolás kardinális kérdése, ahogyan a társadalom és az egészségügy az ápolónőket kezeli: helyük, megbecsültségük anyagi és társadalmi értelemben mélyen alatta van a megérdemeltnek.” Eközben a boldogabb országokban ugyanennyi munkával, idővel, cselekvéssel és akarattal előbbre jutottak a hivatás képviselői.
Itthon mintha megállt volna az idő. Vagy a problémák szárnyat nővesztettek, és a hídon átkelt csapat után iramodtak? Régen is küzdöttünk az ápolók, szakdolgozók létszámának növeléséért. A probléma ma ugyanaz: sok vagy kevés? A politikusok úgy gondolják, elegen vannak. A betegek meg azt gondolják, roppant kevesen. De ha az egyik a vakondtúrást veszi alapnak, a másik a Mount Everest magasságát, a vita csak parttalan lehet.
Régen is aggódtunk a betegellátás hiányosságai miatt. Küzdöttünk, hogy ne 40 betegért feleljen egy ápoló. Semmi sem változott. Aggódtunk a médiában kialakult felemás ápolónő-kép miatt. A helyzet ma sem más: a magyar sajtóban dolgozó szerkesztők azt gondolják, az ápolók, szakdolgozók nem alkalmasak a megszólalásra. Így hát honnan is tudná a társadalom, hogy miért jó mindenkinek, ha szakképzett személy ápolja a betegeket?
Évtizedekkel ezelőtt is küzdöttünk, hogy az orvosoknak valódi kollegája legyen a szakdolgozó. A jelenben, mint mindenhol, győzött a Júdás pénz szaga. Az ápolókat elárulták a Karmelita kolostorban. Az orvos vezetők csak akkor emlegetik a kiterjesztett hatáskörű ápolók kompetenciáját, ha nemszeretem adminisztrációs feladatokat, unalmasnak látszó rutinmunkát végeztetnének velük. Csakhogy az ápolónak a legmagasabb szintű, önálló ápolás a dolga!
Eközben egy csípőműtét után a magánklinika doktora képes felhívni a illetékes otthonápolási szolgálatot azzal, hogy a 3 milliót leperkáló beteg a műtét után 3 nappal menne haza. Kellene neki biztosítani, persze az állami ellátás terhére, otthonában a gyógytornászt. Az ellátás ezen része egyáltalán nincs szabályozva.
Hát mi, aki láttuk a tisztesség útját is egy soha nem gazdag egészségügyben, nem ilyen világot álmodtunk a betegeinknek és a jövő ápolóinak. Hanem azt, hogy tisztességesen tárgyaljuk végig az ápolók kompetenciáját és a betegek jogait, ami az egészségügyi hozzáférést illeti.
Mert ne gondoljuk, hogy kizárólag a szakma számára fontos, ki illetékes a betegek ellátásában. Kérdés az is, milyen a társadalom bizalma az ápolók, a szakdolgozók iránt. Kihez fordul szívesebben a kismama, a szülésznőhöz vagy a szülészorvoshoz? Elfogadja-e a beteg az ügyeletben a mentőtiszt jelenlétét? Szeretnék-e, ha a jövő ápolói megvalósítanák a professzionális otthoni betegápolást? Vagy akarnak inkább „elfekvőbe” kerülni? Akarnak-e gyorstalpalón kiképzett személyeket maguk mellett látni? Akarnak-e olyan ápoló, szakdolgozó keze alá kerülni, akit a szomszéd város kórházából irányították át? Felkelt hajnali fél 3-kor, hazaér este 10-re. Holnap ugyanez. Ügyel arra, hogy a megye melyik kórházába van éppen irányítva, el ne tévessze az autóbuszt. Eddig szemészeten dolgozott, most meg a traumatológiai ágyat kerülgeti, a beteg személyes instrukciói alapján.
Mégiscsak együtt kellene elgondolkodni, hogy miért van az: 2000-ben, belépve a legnagyobb előadóba, 120 ápolót tanítottam, ma meg egy főiskolai végzős osztályban esetleg van 40 vizsgára jelentkező. De még őket sem képes a kormány megfizetni, sőt jogos, megszolgált bérűket visszatartják az intézmények.
Gandhi azt mondta: „A jövő attól függ, mit teszünk a jelenben.” Ezért gondolkodjunk el azon, mi lesz a jelen és mi a jövő betegeivel, ápolóival, szakdolgozóival. Mi lesz a mi közös jövőnkkel? Itt az ideje megkérdezni a társadalomtól, mit érnek neki a magyar ápolók. Érték-e számukra az elfogadható, netán a jó életminőség, amihez segítséget kapnak? Mert külföldön már szavaztak erről. Beszéljük meg, hogy mit jelentenek az elmaradt intézkedések az egészségügy, a betegek és az ápolás számára. A mi ápolóink, a mi közös jövőnk számára. Mert egyszer csak késő lesz.