Hatalmas kitartás és fizikai erő szükséges ahhoz, hogy az ember megmássza a világ egyik legnagyobb hegyét. Önnek azonban a fia halálával is szembe kellett nézni. Hogyan készült fel az útra?
Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy mindenképpen eljutok arra a hegyre, és addig nem megyek el onnan, amíg fel nem érek az alaptáborba. Az sem érdekelt, hogy mivel és hogyan.
Én egy taxisofőr vagyok itt, Gyöngyösön, a természetet szeretem, a feleségemmel el szoktunk járni a Tátrába, a Pilisre, a Kárpátokba és az Alpokba túrázni. A hegymászás viszont távol áll tőlem.
Én nem mennék fel olyan helyekre, ahol nem érzem magam biztonságban. Az ilyet tudatosan kerülöm. Az emléktúrára viszont komolyan készültem. A témában rengeteget olvastam, aztán tavaly ősztől intenzíven sportoltam, és elkezdtem fogyókúrázni, vagy tíz kilót leadtam. Hogy lelkileg hogyan lehet erre felkészülni, azt nem tudom. Én úgy voltam vele, hogy majd túlesem rajta. Ahogy haladtunk fölfele a Himaláján, jöttek vissza a fiammal kapcsolatos emlékek azokról a helyekről, ahol ő járt. Miután szem elől vesztettük, a laptopja hozzám került, így láttam azokat a fotókat, amiket az expedíció során készített.
A fia kitől örökölte a hegymászás szeretetét?
Nem tudom, mert rajta kívül a családban nincsen hegymászó. De mivel itt lakunk Gyöngyösön, és a feleségemmel szeretünk a Mátrába kijárni, a három gyerekünket mindig magunkkal vittük. Péter ezt nagyon szerette. Amióta járni tudott, kedvelte a természetet. Ott volt velünk, jött-ment, szaladgált, és vidám volt. Három-négy évesen aztán Mátrafüreden mindig az ásványbolthoz szaladt, hogy onnan vigyünk haza valamit. Itthon a szobája is tele volt ásványokkal. Tizenkét évesen már teljesítménytúrákra járt, előbb a környékre, aztán az egész országba. Volt egy időszak, amikor egy év alatt ötezer kilométert ment. Az átlagban heti száz kilométer túrát jelent. Ha pedig egy nap nem ment sehova, mert a számítógép előtt kellett egy feladatot befejeznie, akkor este tíz órakor vette a futócipőt és a fejlámpát, majd innen Gyöngyösről fölszaladt a Kékesre és vissza. Olyan fizikai állapotban volt, hogy nem lehetett megállítani. Erőss Zsolték sem hiába választották be a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozatba.
Hogyan zajlott a mostani emléktúra?
Budapestről indultunk repülőgéppel Dubajon át Katmanduba, Nepál fővárosába, ahol már várt minket egy túraszervező iroda.
Győrffy Ákos hegymászó, a Kalifa Alpin Csapat tagja is elkísért volna minket, de az utazásunk előtti hétvégén kiment az Alpokba, ahol a Monta Rosán eltűnt.
Ő is ’86-os születésű, mint a fiam, Péter. A hiánya fel nem fogható ép ésszel. Másnap reggel aztán Bhadrapurba mentünk, onnan terepjáróval és offroad autóval utaztunk meredek földutakon, mígnem megérkeztünk a Yamfudinba. Innentől már nem volt sem autóút, sem térerő. De volt nálunk műholdas telefon, mellyel a Kalifa csapatával tudtuk tartani a kapcsolatot, illetve napi háromszor elküldeni a pozíciónkat, hogy tudják, hol járunk. Yamfudinban aztán meglátogattuk azt a kápolnát, amire felkerült az az emléktábla, amelyet Erőss Zsoltnak és a fiamnak állítottak az erdélyi barátaink. A helyszínen Attilával leróttuk a tiszteletünket, majd elhelyeztünk egy magyar és székely zászlóval díszített koszorút. 2013 óta bárhol tartunk megemlékezést, Zsoltra és Péterre egyaránt gondolunk. Ők együtt maradtak a hegyen, egy volt a sorsuk.
Az utazás innentől fogva lelki és fizikai értelemben is egyre nehezebb lehetett. Milyen kihívásokkal kellett szembenézni?
Ezután már gyalog kellett folytatni az utunkat. Másnap egy tízfős hegymászócsoport is csatlakozott hozzánk, akikkel együtt indultunk neki az ösvénynek. Rendesen meg voltunk pakolva. A hátizsák mellett vittünk magunkkal egy-egy nagy táskát is, melyeket jakok szállítottak a hátukon. Reggelente mindig szép időnk volt, ami kitartott kora délutánig, este viszont hó és jég szakadt az égből, de akkor már a szálláson voltunk. Az első állomásra, Tortongra vagy nyolc órát gyalogoltunk kaptatókon és lépcsőkön. Másnap aztán a hegy oldalában egy folyó mentén haladtunk végig gyönyörű zöld környezetben. A fák lomkoronája összeért, a gallyaikat pedig két-három centi vastagon borította a moha. És persze a panoráma is elképesztő volt. Átláttunk a szemközti hegyre, és a távolban feltűntek a havas csúcsok is.
Előfordult, hogy meg kellett állnia a csapatnak?
Igen, amikor megérkeztünk a 3800 méter magasan fekvő Tseranba, ahol egy helikopter-leszállópálya található. Április 16-án érkeztünk meg, és a tervünk az volt, hogy április 18-a reggelig maradunk, mikor is egy helikopter felvisz minket az alaptáborba. A fiammal egy kétszemélyes sátrat kaptunk, és türelemmel várakoztunk, de nem jött értünk senki. Eközben volt itt minden. Hózápor, villámlás, dörgés, és olyan jégeső, hogy utána öt centi jég borította a földet.
Milyen volt, amikor végre megérkezett a helikopter?
Április 21-én érkezett meg, és gyorsan fel is szálltunk, de másfél-két perc múlva visszafordultunk az időjárás miatt. A túravezetőnk viszont mondta, hogy másnap megint jön egy gép, így összepakoltunk, de délután felhők gyűltek az égre, és egész éjszaka mennydörgött. Összesen két órát, ha tudtam aludni. Nagyon aggódtam, hogy milyen idő lesz reggel. Másnap hajnalban viszont minden világos volt, és szikrázott az égbolt. Egy hétig nem láttunk olyan eget. Mintha valaki elintézte volna, hogy jó idő legyen. Aztán hatkor megjött a helikopter, Attilával pedig beszálltunk, és a gleccserfolyam felett elindultunk a Kancsendzönga felé. Amikor a gépből megláttam az alaptábort, olyan volt, mint egy pontszem.
Mi történt, miután megérkeztek?
Amikor a gép a havas területen leszállt, Attilával nem húztuk az időt, hanem kerestünk egy helyet, ahol elhelyezhetjük a koszorút. A helikopter vissza is repült, mi pedig ott maradtunk. Az egész olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Amíg haladtunk, sem egy pisszenést, sem egy madárcsicsergést nem hallottunk, körülöttünk minden üres lett, miközben csillogott a gyönyörű hó. Egy sziklán aztán találtunk egy helyet, ahol elhelyeztünk egy koszorút, majd egy magyar és egy székely zászlót, aztán én egy rövid beszédet mondtam Péterről és Erőss Zsoltról, meg Győrffy Ákos hegymászóról is.
Milyen érzés volt ott állni a hegyen?
Miután megvolt a szertartás, Attilával szétnéztünk, és egy felszabadult érzés lett úrrá rajtam. Nem tudom, de valamiért Péter közelségét éreztem. Hogy ez most miből adódott, fogalmam sincs. Egy kicsit talán közelebb kerültem hozzá.
Most, hogy már hazajött, mi változott?
Mi a feleségemmel elveszítettük a fiunkat, ez igaz. Nekem viszont hiányzott, hogy lássam azt a helyet, ahol ő volt, és átérezzem a körülményt, amiben az utolsó másfél hónapját töltötte. Ez most megtörtént.
De hogy ez nekem a gyászfeldolgozásban bármire is pontot tenne, azt nem érzem. Mert nem tesz erre pontot semmi.
Én ezek után is minden évben emléktúrát fogok érte tartani a Mátrában, és folyamatosan emlékezni fogok rá. Ilyen szempontból szerintem semmi nem változott. Mondják sokan, hogy nem engedem el. Dehogynem engedem el. Hát, felfogom és tudom, hogy már nincs. Hogy elveszítettük őt. De én akkor is szeretnék érte tenni valamit.
