A leggyakrabban tinédzser- és fiatal felnőttkorban megjelenő képzelt fogyatékosság intenzív lelki szenvedéssel jár, depresszióban, indokolatlan orvoshoz járásban, túlzott testedzésben, szélsőséges esetben korrekciós, plasztikai műtétekre való hajlandóságban nyilvánulhat meg – érzékelteti a probléma súlyosságát Bereczkiné Molnár Éva. A testképzavar a fiúkat, férfiakat is érintheti, náluk túlnyomórészt a testük izomzatával való elégedetlenségben mutatkozik meg, amit túlzott sportolással, sokszor kétes eredetű testtömegnövelők fogyasztásával próbálnak kompenzálni.
Az érintett általában alacsony önértékeléstől szenved, és hosszú órákat képes eltölteni vélt hiányossága elemezgetésével. Szégyenében és az elutasítástól való félelmében legtöbbször társaságkerülő lesz, végül elmagányosodik. Ez fokozhatja a depresszív tüneteket, ami alkoholbetegségbe, vagy kábítószerhasználatba torkollhat, és akár az öngyilkosságig is elvezethet – int a szakember. A legérintettebbek azok a fiatalok, akiknek szülei a végletességig maximalisták szülöttjükkel szemben, vagy maguk is kényszerbetegségben szenvednek. Továbbá azok a kamaszok, akiket sokat csúfolnak, esetleg zaklatnak az iskolában a társaik, vagy szexuális abúzus áldozatai, és persze ott vannak a fizikailag megfelelően ellátott, ám lelkileg elhanyagolt gyermekek.
Tökéletes testtrendek
Hogy ezeket a jeleket ki fedezi fel, és kinek a kompetenciája a közbeavatkozás, jó kérdés. A szülők, pedagógusok odafigyelése megkérdőjelezhetetlen a megelőzésben, de a tökéletes test-trendet hirdető média, illetve a szépségipar különböző szektoraiban termékeket gyártó-forgalmazó, és szolgáltatásokat kínáló multik felelőssége is óriási. Amiben még bízhatunk, hogy egyre több iskolába eljut az Önbizalom Program, ami a testképzavarban szenvedők felfedezésére, az érzékenyítésre és a betegség megelőzésére irányul.
Amikor meghallottam Évától, hogy az általa iskolákba eljuttatott program egy jól ismert multinacionális cég (a DOVE, az Unilever márkája) társadalmi felelősségvállalásának egyik eleme 10-20 éves fiataloknak, őszintén meglepődtem. Éva jól ismeri a korosztály minden nyűgét-baját, hiszen a kétezres évektől dolgozik az oktatás területén, különböző pozíciókban. – Oktatásszervezőként kezdtem egy német-magyar képzőben, majd iskolatitkárként folytattam egy érettségire épülő szakképző iskolában, ahol osztályfőnök is voltam. 2004-től oktatom a 18-25 év közötti korosztályt. 2010-től intézményvezetőként dolgoztam, de ekkor sem szakadtam el a tanítástól, mert szeretek a diákok közt lenni, számukra fontos és hasznos ismereteket átadni. Iskolatitkárként még közvetlenebb kapcsolatba is kerültem a diákokkal, mint a tanárok. Nálam le lehetett ülni egy percre, és elsírhatták a bánatukat, megnyílhattak, elmondták a hiányzások igazi okát is, amit egy tanár egyszerű lógásnak aposztrofált. Végzett közgazdásztanárként és HR-es szakemberként pszichológiát is tanultam, empatikus vagyok, ezért úgy érzem, jól tudom kezelni a fiatalok problémáit. Hét éve dolgozom az Erasmus-programban pályázatíróként, koordinátorként, kapcsolattartóként és menedzselem a külföldi szakmai gyakorlatok megvalósítását, tehát sok aspektusból látok rá az oktatásügyre, az ágazat és a korosztály globális problémáira. Vállalkozóként is maradtam az oktatási szektorban. Szeretem a fiatal generációt segíteni” – zárja le a bemutatkozását picit szégyenlős mosollyal.
Amikor felvetem neki az anomáliát, miszerint éppen az az iparág finanszírozza az iskolai edukációt, amelyik belesodorja kiszemelt célcsoportját a testképzavarba, Éva válasza logikusnak hat. – Ez így van, de valakinek törődnie kell a média által diktált szépségideál kergetése közben lelkileg megzuhant, még befolyásolható, gyermeki lélekkel megáldott korosztállyal – mondja határozottan. – Ha egy márka felvállalja ezt, hitelesnek tekinthető, hiszen a cégnél dolgozó szakemberek tudják, hogyan készül el egy reklámfilm vagy egy reklámfotó úgy, hogy a fogyasztók kőrében a termékük a legnépszerűbb legyen. A program emellett a szülőket és tanárokat is edukálja.
Ideál kontra valóság
– Különböző iskolatípusokban két éve tartok osztályfőnöki órákat a hivatalos és közösségi média hatásáról a fiatalok testképére és ebből adódóan az önbizalmukra. Kétségbeejtő a helyzet, de ezeken az órákon tudunk beszélgetni a szégyen kategóriájába tartozó képzetekről, és közösen megpróbáljuk oldani azokat – meséli Éva. – A programnak három eleme van. Az első az önkép, a testkép témaköre. Egy kisfilm bemutatja az elmúlt száz év szépségideáljait, egészen 2010-ig. A korszak státuszszimbólumait is láthatjuk, amikkel adott kor vagyonos emberei rendelkeztek. A film beszélgetős feldolgozásakor beazonosítjuk a jelen kor ideáljait, azokat az eszközöket, amellyel elérhetnénk a vágyott státuszt, és szót ejtünk a társadalmi különbségekből adódó hozzáférés nehézségeiről is. A következő kisfilm a multimédián keresztül megjelenő tartalmak felelősségét boncolgatja, azokat a képeket, felvételeket, amelyek megjelennek a hivatalos és a közösségi média felületein. Megbeszéljük, mennyire üt el a valóság a virtuális megjelenéstől, hogyan szerkesztik a képeket, mennyire valóságos az a személy, akit ők látnak és hogy mennyire reális dolog, hogy ezeket a virtuális arcokat követik, idealizálják.
Mivel tinédzserként én is megpróbáltam hasonlítani az általam nagyra tartott színész- és énekesnőkre, megértem ezt a hajlandóságot – bólogatok, miközben hallgatom. Olyan stílusú hajat, ruhát, később sminket akartam, mint amilyen nekik volt és amilyeneket az újságban, tévében láttam. – Ennek van egy egészséges, a valóságot a pszichében nem megváltoztató fokozata – feleli erre Éva. – A mai erőszakos, multimédiás közegben fellelhető hamis képek sugallata azonban túlmegy az emberi, főként a még alakuló, fiatalkori elme normális mértékben befogadható határán. Az órán aprólékosan végig vesszük, hogy az eredeti fotót hogyan manipulálják, amíg a végső, dögös, címlapra való változat megszületik. Amikor felteszem a kérdést, megismernék-e az eredeti képen szereplő embert, ha az utcán szembejönne velük, és hogy hasonlít-e egymásra a két fotó, akkor provokálom a diákokat, hiszen ezek az anyagok remekül érzékeltetik azt, hogy olyan emberekre szeretnének hasonlítani, akik a valóságban nincsenek.
Filter mindenre
– Ez a tanóra nem igazán a testi adottságokat vizsgálja, persze beszélgetünk a különböző testalkatokról, de többnyire a ruházatról, testalkatról, frizuráról, kiegészítőkről esik szó. És arról az erős frusztrációról, ami azokban van, akik nemcsak a fentieket nem engedhetik meg maguknak, de még egy alapozóra sem telik, hogy azzal fedjék el a pattanásos arcbőrüket. Náluk már sérül az önbizalom, ami az önértékelés romlásához vezet. Az általuk képzelt szépségideálnak szeretnének megfelelni, ha a valóságban nem, legalább a közösségi médiában. Mivel okostelefonja mindenkinek van, hiszen ma ez már nem státuszszimbólum, bizony élnek a virtualitás adta lehetőséggel és elkezdik machinálni a fotóikat. Először csak a bőrhibáikat tüntetik el, aztán trendin kisminkelik magukat, levesznek derékból, csípőből, megnyújtják a lábaikat, amíg végül felismerhetetlenek lesznek: az idealizáló média édes gyermekei.
Manapság már mindenki filterezi a fotóit, nemcsak a pattanásos kamaszok. Az idősebbek fiatalabbak akarnak lenni, a csenevészek izmosak. Ha erre rákap valaki, könnyen addiktív cselekvéssé válhat. Ráférne a társadalomra egy kollektív önbizalom program – gondolom magamban. – Az ingyenes szerkesztőprogramokkal mindenek lehetnek, amik a valóságban valószínűleg soha. Óriási csapda! – sóhajt Éva. – Nemcsak az az irreális kinézet, viselkedés hat rájuk, amit a médiában látnak a számukra híres emberektől, hanem az is, amit ők saját magukról megosztanak. Nem gondolnak bele, hogy a hamis képpel ők is lehetnek olyan példaképek az osztálytársak, barátok szemében, akikre azok mindenáron hasonlítani szeretnének. A követők nem győződnek meg arról, hogy a kiszemeltjük valóságos személy-e vagy csak egy manipulált műember. Egy idő után elhiszik a szerkesztett képről, hogy az a vonzó nő, vagy izmos férfi ők maguk. Abból lesz a gond, amikor a tükörbe néznek, mert a kettősséget fel kell oldaniuk magukban, vagy pedig kényszerpályára sodródnak. Ezért meg kell tanulniuk megkülönböztetni a valóst a valótlantól, nemcsak a hírek, hanem a fotók esetében is. Célom, hogy minél több iskola befogadja az Önbizalom Programot, mely az éves munkaterv részét képezheti, ezen kívül, hogy a fővárosi általános- és középiskolák mellett a legkisebb településekre is eljusson a program, ahol a foglalkozások know how-ját is megtanítom a pedagógusoknak, mert minden fiatal lélek számít.
Kampány a természetességért
A DOVE kilenc országban végzett összesen 10000 fős közvélemény-kutatást, amelynek eredményei alátámasztják az Önbizalom Program létjogosultságát. A válaszadók több mint fele (56 százalék) úgy gondolja, hogy a szépség- és testápolási ipar idealizált szépségképe miatt az emberek kirekesztve érezhetik magukat, és minden második válaszadó fiatal úgy érzi, hogy emiatt csökkent az önbizalma. Szintén a többség (52 százalék) állítja, hogy vásárlás előtt nagyobb figyelmet fordít egy vállalat társadalmi kérdésekben kifejezett álláspontjára, a márka pedig határozottan igyekszik képviselni a természetesség melletti elköteleződését: a hírfolyam toxikus tartalmaktól való megtisztításától a romboló szelfikultúra és a digitális képtorzítás elleni fellépésig számos témában kampányolnak.
