A médiavilág fogságában könnyű megszokni, hogy a problémáinkat mások beszéljék meg helyettünk. Ők fogalmazzák meg gondolatainkat, ha sikerül: öröm, ha nem: méreg. Ha a képernyő előtt ülve vagy a kijelzőt bámulva beszólunk nekik, esetleg azt is érezhetjük, hogy önmagunkkal vitatkozunk. Az ő mondataikat boncolgatjuk, ha esetleg mi beszélgetünk valakivel. Kérdés, miért van szükségünk a véleményformáló celebekre. Lustaság, önbizalomhiány? Mert az esetek többségében semmi újat, eredetit nem hallani tőlük, semmit, amire magunktól ne gondoltunk volna. De csak ülünk, és hagyjuk, hogy ők beszéljenek. Még műsorvezetőre is szükség van, aki felteszi a kérdéseinket, bedobja a minket érdeklő témákat.
A munkamegosztás teljesen abszurd szintje. Hivatásos beszélgetők teremtik meg a társasági csevejt. Nem kéne persze ebből olyan nagy ügyet csinálni, mert kontrollálható a dolog, de mégis van társadalmi hatása. Ha más nem, szélesebb rétegek lassú kiszorulása a közbeszédből. Zavaró a sokféleségük. Olykor nehezen felfoghatóak a szempontjaik, túltekert a mondatszövésük. Otthonosabban érezzük magunkat az okoskodó celebek megszokott baráti körében.
Egy éve azonban született egy beszélgetőműsor, amely kiránt a kényelmesre koptatott keretek közül. Senki se keresse tévécsatornák kínálatában, kockázatos kísérlet lenne számukra. Meg bizonyára kompromisszumokkal járna. Online felületen, a YouTube-on elérhető, mint oly sok érdekes program. A címe: Egy asztalnál.
Még a régi, „átkos” SZFE-n kezdő televíziós műsorkészítő osztály tavaly végzett hallgatói, Márky Anna és Gabnay Máté viszik benne a prímet.
Vállalkozásuk ugyan nem a saját fejükből pattant ki, lényegében a WDR 1LIVE Ausgepackt programjának adaptálásáról van szó, de nagyon jó forráshoz nyúltak, jókor és remek színvonalon.
Ennek a műsornak két nagy tanulsága biztos van. Az egyik, hogy nincs feltétlenül szükség műsorvezetőre. Az Egy asztalnál moderátora egy gép, Anna, ő ad néhány utasítást a résztvevőknek, akik ugyan külön-külön bemutatkoznak és feltárják néhány gondolatukat egy videóban, de a kérdező itt is teljesen háttérben marad. A másik érdekesség azonban sokkal fontosabb ennél. Celeb vendégekre, ismert arcokra sincs szükség. Egy jó szerkezetű, koncepciózus beszélgetőműsort élvezetesen végig tud vinni két értelmes civil is. Bárki közülük. Akár mi is.
A műsorkészítők annyit tesznek – s ez nem kevés –, hogy felkutatnak és az adásba csábítanak két embert, akiknek egy kérdésről ellentétes a véleményük. Összemelegítik őket egy feladattal, bútorszereléssel, vagy most, a második évadban kis főzőcskével, videók bemutatásával feltárják a pozíciók közti különbséget, majd beszélgetni hagyják az alanyokat a témáról. És a szerkezet működik! A vendégek minden kényszeredettség nélkül eltársalognak egymással, érvelnek, mérlegelik, amit a másiktól hallanak. Udvariasak, nyitottak, őszinték. Nem cél a másik fölé kerekedni, közös álláspontot kialakítani. Az első évadban még tisztázták, mi a közös bennük, de az idei folytatásban eddig erre sem volt szükség. Egy jó kis dumcsi, aztán kézfogás vagy puszi, és kész, ennyi volt.
Valószínű, hogy a műsort a jelenlegi éles társadalmi megosztottság ihlette, a „tanuljunk meg békésen vitatkozni egymással!” missziója.
De az Egy asztalnál legnagyobb erénye, hogy ezt nem akarja mindenáron hangsúlyozni, érzékeltetni. Egyik beszélgetésnek sincs közvetlen politikai dimenziója. Egyéni álláspontot közvetítenek, amely jellemző lehet egy szélesebb társadalmi csoportra, de mindenképpen polgári nézőpontból fogalmazódik meg. Még esetleges politikai befolyásoltság esetén sem betanult, tételszerű szöveg. Meghányta-vetette egy fej. Eddig a témák is kerülték az érintkezést a politikával (megengedő vagy korlátozó legyen-e a szülő a gyerekkel a virtuális valóságot kínáló kütyük használatánál; mit nyújt a monogámia és a poligámia), de a második évad első adásában egy meleg fiú találkozott egy konzervatív szemléletű, a szivárványcsaládokat ellenző férfivel. De ők sem zuhantak le az aktuálpolitika szintjére. Nem a kormány és az ellenzék vitájának polgárosított változatát látjuk. Így aztán senki se idegesített fel, senki mellett és ellen nem érezte az idegrendszerem az előre állásfoglalás ingerét-parancsát. Érdekes volt meghallgatni a konzervatív álláspontot. Oda lehetett rá figyelni, egyéni ízesítéssel szólt, ellenállási görcsbe rándító agresszivitás nélkül. Bele lehetett gondolni. És ez jó. Igaz, van a műsorban némi kirakatjelleg, szépítés, szelídítés, de a lényeg igaz. Tudunk még beszélgetni egymással, és többnyire a kapcsolódást keressük. Vannak gondolataink, vagy mondjuk úgy, gondolkozunk a világról. Ha pedig ki tudjuk rakni, ami kavarog bennünk, azzal akár egy nagyobb nyilvánosságot is meg tudunk szólítani. Oda lehet ránk is, a mi véleményünkre is figyelni. A politikától ezt persze nem várhatjuk ma el. De egymástól igen.
