Számunkra, jelenkori magyarok számára félelmetesen ismerős lehet az a kormányzati voluntarizmus, amellyel Macron átverte a törvényhozáson neoliberális gazdaságpolitikai programjának talán legfájóbb részét, a nyugdíjkorhatár felemelését. Franciaország önmagát centristának valló államfője mintha nem tanult volna az elmúlt két évtized európai fejleményeiből, tudniillik engedett a nagytőke zsarolásának. Annak idején az eredetileg baloldali Tony Blair, illetve Gerhard Schröder is visszavonulót fújt; el is érték, hogy a Labour Party, valamint a német szocdemek valószínűtlenül hosszú ideig a kormányrúd közelébe se kerülhessenek.
Most, hogy Párizs és a francia vidék egyaránt zavargásokba, gyújtogatásokba torkolló tiltakozások színhelyévé vált, Macron legszűkebb köre is felteheti magának a kérdést: vajon ellensúlyozza-e majd a legközelebbi választásokon a fasizmustól való hagyományos félelem a zavarosban halászó Nemzeti Front népszerűségének rohamos növekedését? Ez korántsem csak a franciák gondja, hiszen a nyugat-európai atomhatalom szélsőjobbra tolódása térségünk autokratáinak is mentőövet jelenthet.
Miért kezdtem azzal, hogy a franciaországi helyzet a magyarok számára csöppet sem ismeretlen? Mert a hazai baloldal számtalanszor megengedte magának azt a luxust, amit most Macrontól látunk. Pedig a magyar társadalmat nem csupán egy antiszemitizmussal tarkított nacionalizmus itatja át hosszú évtizedek óta, mely a nagytőkét hagyományosan a zsidósággal azonosítja. A Horthy-féle „úri középosztály” utódai foggal-körömmel ragaszkodnak a Kádár-korszakban nekik juttatott privilégiumokhoz is. A rendszerváltozáskor hirtelen ránk szakadt szabadság korábban elképzelhetetlen jövedelmi különbségekkel, a nyomor megjelenésével, a korábbi normarendszer könyörtelen lerombolásával járt együtt.
Elegünk is lett belőle hamar. Háromszor juttattunk hatalomra olyan erőket, melyektől a visszarendeződést reméltük: 1994-ben az állampárt utódszervezetét, aztán a Bokros-csomag miatti kiábrándultságból fakadóan a Fideszt, végül Orbán már akkor megmutatkozó szociális érzéketlensége és militarizmusa miatt ismét az MSZP-t. A „jóléti rendszerváltást” meghirdető Medgyessyt azonban hamar zsarolni kezdte a nagytőke, az őt párton belüli puccsal eltávolító, majd balatonőszödi beszéde miatt legitimációs válságba kerülő Gyurcsány pedig elkövette élete hibáját: a társadalmi ellátórendszerek tabunak számító átalakításába fogott. Az eredmény a „fülkeforradalomnak” nevezett nemzeti katasztrófa lett.
Ha Macron mérlegelni akarja döntésének következményeit, hazánkra is vetnie kellene egy pillantást. Arra a Magyarországra, melynek lakói kétségbeesésükben egy számító zsarnokot emeltek maguk fölé. A helyzet elborzasztó tanulsága az, hogy a neoliberális gazdaságpolitika végső soron a demokráciákat zúzza szét. A nagytőke pedig köszöni szépen, jól érzi magát az autokráciákban; hovatovább a jogbiztonság hiányával is megbarátkozik. Macron sem akarhatja az orbáni útra terelni hazáját. Pétain marsall szellemi örökösei a hatalom birtokában egész Európa szétverésére képesek lennének.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
