Ez a verseskötet először 2002-ben jelent meg a Jelenkornál, most pedig – javított, átdolgozott formában – a Magvetőnél. Az életműkiadás részeként, de egyszersmind ezzel is ünnepelve a szerző nyolcvanadik születésnapját.
Az időzítés – jó döntés volt. Szemléletesen mutatja ugyanis, hogy az Oravecz-líra az utóbbi évtizedekben, mondhatni, klasszicizálódott, azaz megannyi állandósult karakterjegyet mutat. Így a múlt század végén született művek – élményvilágukat, a lírai én mentalitását, a vershelyzeteket tekintve – akár ma is keletkezhettek volna. Jellemző ugyanis, hogy például a kötetnyitó alkotásban, az Ötvenötödik télben, mely már a címével hangsúlyozza az idő múlását, a reggeli rutin teendők végletekig egyszerűsített felsorolása – „Az ember felkel, felöltözik, / fát hoz be, / tüzet rak”, majd munkához lát – a zárlatban hirtelen létfilozófiai távlatokat kap: „nem sietteti, / de nem is késlelteti a halált”.
A mulandóság mementója változatos formákban válik a kötet uralkodó motívumává. A lírai én időről időre aggályosan, némi öniróniát sem nélkülöző részletességgel térképezi föl pillanatnyi fizikai és mentális állapotát, versek sorának szerkezete épül a még és a már nyugtalanító szembesítésére. Oravecz azonban a hosszabb, „litániaszerű” (Esterházy Péter) költeményekben nemcsak leltárt készít, hanem „kívánságlistát” is, mely az Illyés-i „mors bona nihil aliud” (jó halált, semmi mást) jegyében sorolja fel egy vágyott végkifejlet kritériumait. S persze, azt is, amit mindenképp el szeretne kerülni. Lajstromozza továbbá, hogy minek tud még örülni: „csak egyszerű, világos dolgoknak”. A derű forrásainak bősége jelzi azt az elemi életérdekűséget, mellyel a versbeli én egyelőre ellensúlyozhatja a hanyatlás nyűgeit (Örömóda).
Némileg paradox módon a szerző mostanra – úgy tűnik – hozzáidősödött a kötetbeli versekben megjelenített létállapothoz, vagy fordítva: lírikusként már az ötvenes éveiben jóval az életkora előtt járt. „Oravecz öreg, mindig is az volt” – írta róla egykoron Esterházy Péter.
A szerző tehát már régóta mindent tud az öregedés biológiájáról és lélektanáról, pontosabban arról: miként lényegíthető e mindnyájunkat érintő tapasztalat igen jelentős költészet ihletőjévé, témakincsévé. Ennek révén válik lírateremtővé például az a profán – és részben bizony komikus – mozzanat, hogy az idős ember még a szőnyeg szélében is képes rendre megbotlani. Így emelődik versbe „a nagy elügyetlenedés” kínosan lehangoló folyamata, valamint a memória működésének látványos változása: „Ahogy öregszem, / úgy fiatalodik bennem vissza a nyelv”.
A visszavonultságból eredően e költői világ horizontja ritkán terjed túl a szajlai kerten, a környező tájakon. A lírikusi én-t ebben a miliőben leginkább a mindennapok privát fejleményei, elemi szükségletei foglalkoztatják. Az idő dimenzióját pedig – a holnap bizonytalannak tűnvén – a múltbeli emlékek és a jelen pillanatai uralják. De e látszólag szűkös mikrokozmoszt is egyfelől áthatják a létezés egyetemes törvényei, másfelől pedig a rendkívüliség csodái – a köznapi élet általuk válik elviselhetővé: „A kutyák itatójából reggel kiborítom a belefagyott vizet: a jég áttetsző, vastag hengerbörtönében egy sárga nyírfalevél” (Foglyul ejtett ősz). Vagy a szürkeségben felragyogó eleven szín telíti váratlan melegséggel e kisvilágot: „Egy élénkpiros színű levél a juharfán maradt, / és most kitartóan rázza a szél. / Távolról olyan, mint reszkető, apró lángnyelv” (November).
Kiapadhatatlan élményforrásként már ebben a kötetben külön ciklust kapnak a kert madarai. A költő – szinte rendszeres napi tevékenységeként – figyeli, hallgatja őket, s amennyire lehet, gondoskodik róluk. E gazdag élővilág (vagyis a kert növényeivel, a hegyes-völgyes táj egészével, az évszakok változásával együtt) magától értetődően a természetet reprezentálja, melynek a lírikusi én is a részévé lényegül. A végesség korlátait egyre szorongatóbban megélő ember számára e némiképp panteisztikus szemlélet a natura végtelenségének bizonyosságával adhat valamiféle megnyugvást.
Költészetét Oravecz az újabb magyar líra társtalan fejleményének tekinti, mely nem tartozik az utóbbi évtizedek egyetlen karakteresebb irányzatához sem. Irodalom című művének tanúsága szerint: „Verseimmel mindig szemben úszom az árral, / semmi küldetéstudat, útmutatás, lángolás, / vagy posztmodern mutatvány, viccesség, csavar, / földhözragadt, komor vagyok és érzelmes”. Ennek tükrében tudatos választás következménye, hogy a „nagyvilág” ügyei, az ember lényeges szociális meghatározottságai szinte egyáltalán nem jutnak szerephez ezekben az alkotásokban. Az is tény, hogy a nyelvhasználat játékosabb formái, a stílus könnyedebb regiszterei vagy a metafora-halmozás tűzijátékai szintén alapvetően hiányoznak innen. A számunkra legkarakteresebb és a legnagyobb élményt szerző versei azok a néhány soros „futamok”, melyek olykor annyira eszköztelenek, hogy prózának tűnnek, s műfaji hovatartozásukat jórészt csak szerkezetük, tördelésük, valamint a hozzájuk fűződő befogadói viszonyunk jelzi: költészetként olvassuk ugyanis őket. Varázsuk azonban – ellenállhatatlan.
„Ungvárnémeti Tóth László, Tompa Mihály, Juhász Gyula, / vegyetek fel klubotokba!” – írja nem csekély öniróniával Oravecz az előbb idézett Irodalomban. Emeljük itt ki mindössze azt: ez a költői vágy természetesen már réges rég teljesült.
Info: Oravecz Imre: A megfelelő nap. Magvető Kiadó, 2023
