Míg a honi műtárgypiacon a festmények népszerűnek bizonyulnak, addig a fotókról ez kevésbé mondható el. Pedig a magyar fotográfia magas minőségű. Budapesten több galéria is a műfajra szakosodott – mint a Vintage Galéria, a TOBE Galéria és az Artphoto Galéria –, a fényképeket azonban kevésbé gyűjtik, és az aukciókon is ritkábban szerepelnek.
Persze ellenpéldát lehet hozni. Február végén a tavaly elhunyt fotóriporter, Móricz-Sabján Simon emlékére rendezett jótékonysági kiállítást az Einspach Fine Art & Photography galéria, azzal a céllal, hogy a neves fotográfusok képeiért befolyt pénzt az elhunyt fotós családjának ajánlják fel. Einspach Gábor lapunknak elmondta, hogy bár a tárlaton a magyar fotóstársadalom színe-java állított ki elsőrangú műveket, melyek széles keresztmetszetét mutatták a kortárs magyar fotónak, ha nincs a jótékonysági cél, feltehetően nem vásároltak volna ennyi képet.
– Simont nagyon sokan szerették és tartották nagyra, számos pályatársát segítette, így a tragédia mindenkit megrázott. Sokan is vásároltak azok közül, akikkel együtt dolgozott, akiket fényképezett, illetve a fotóstársadalomból is – mondta Einspach, aki a nagy érdeklődés miatt az eredetileg egyhetesre tervezett kiállítást két hétre meghosszabbította. A galerista szerint a tárlat sikerét nem lehet kivetíteni az egész fotópiacra, elsősorban a kiállítás célja mozgatta meg a vásárlókat.
De akkor vajon mi lehet az oka annak, hogy itthon a fotóknak nincs akkora kereslete? Einspach szerint hazánkban még mindig nincs a gyűjtők fókuszában a fotó, amit ő is tapasztal. – A magyar piacon kevés fotót adtam el, de Párizsban és Londonban Drozdik Orshi fotóalapú művei és a neoavantgárd időszak iránt mindig nagy volt az érdeklődés a múzeumok és a gyűjtők részéről is. A nyugati árszínvonal azonban a magyar piacon egyelőre elérhetetlennek tűnik – mondja a galerista.
Gyűjtői szempontok
– Itthon az a berögződés él, hogy a nagy méretű, vászonra festett olajkép számít igazi képzőművészeti alkotásnak. De ez szerencsére változik, sőt, aki igazán nagy és fontos kollekciót épít, az vásárol fotót is – mondja Alföldi Róbert, aki gyűjtőként szintén így gondolkodik. A színész-rendező nem is tesz különbséget műfajok között, őt csakis az alkotás minősége érdekli. – Ha megtetszik egy műtárgy és megengedhetem magamnak, akkor megveszem. Nekem zsigeri viszonyom van a képeimmel. A gyűjteményem fotóanyagának nagy részét pedig a rendszerváltás előtti neoavantgárd teszi ki – mondja Alföldi, akit a korszakhoz személyes élmények is fűznek. – Sokan emlékezhetnek arra, hogy a nyolcvanas években majdnem minden budapesti házibuliban volt egy nagyítógép a fürdőszobában – idézi fel a művész, hozzátéve: ennek hatására került közelebb a fotográfiához. – Szerintem Magyarországon sokan sznobságból nem értékelik nagyra a fotót, ahogy a grafikát sem, de úgy látom, éveken belül a fotográfia az őt megillető helyre kerül.
Bácsi Róbert fotóművész, a februári jótékonysági kiállítás szervezője szerint egy fotó kelendősége attól is függ, hogy az milyen stílusú. – Egy dokumentarista fotóriportból kiemelt képet az emberek kevésbé tudnak elképzelni a lakásuk falán. Később azonban ezek a művek már történelmi szempontból is izgalmasak lesznek, hisz egy adott korszakot fognak képviselni, és a gyűjtők már el tudják azokat fogadni műtárgyként – mondja a fotós. Bácsi Róbert szerint egy fénykép esetében az is fontos, hogy vizuális szempontból megkapó-e, érzékelni lehet-e rajta a művész személyiségét és gondolatiságát, s hogy a tárgyának konkrét története van. – Emellett számít az is, hogy egy fotónak mekkora a mérete, mennyi darab készült belőle, és hogy a gyűjtőnek melyik sorozatszámú példányt sikerül megszereznie – mondja a fotográfus, hozzátéve: minél kisebb a példányszám és minél későbbi a sorozatszám (például öt darabból az ötödik), a mű annál értékesebb, míg a művésznél maradt példány (Artist Print) még az utóbbiaknál is drágább.
Pszichés okok
A fotók iránti visszafogott érdeklődésnek pszichés okai is lehetnek. Einspach szerint itthon a gyűjtők idegenkednek a papíralapú munkáktól, vagyis nemcsak a fotótól, hanem a rajztól, a szitanyomattól és az akvarelltől is. – Történelmi távlatból nézve a nagy magyar gyűjtők, mint Hatvany Ferenc, Herzog Mór Lipót, Kohner Adolf és Nemes Marcell, jellemzően nem vásároltak annyi papíralapú művet – mondja a galerista, aki úgy véli, sokakat zavarhat, hogy a papír érzékeny anyag. Ugyanakkor az Esterházy-gyűjtemény rajzanyaga ma a Szépművészeti Múzeum egyik büszkesége.
A másik pszichés ok, hogy egy fényképből több példány is készülhet, míg egy festményből csupán egy. Einspach szerint azonban a hiteles galériákban biztosak lehetünk abban, hogy egy fotóból tényleg annyi példány készült, amennyit feltüntetnek belőle, míg a gyűjtő számára fontos szempont lehet, hogy a sorozatból egy másik példány már múzeumban vagy neves magángyűjtőnél van. A műfaj megítélésén persze számos tényező javíthat. Einspach szerint itthon ezen dolgoznak a fotóra szakosodott galériák, valamint a Mai Manó Ház, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Robert Capa Központ kiállításai. Egy-egy tárlat sokat alakíthat a vizuális kultúrán is, ahogy az olyan online archívumok, mint a Fortepan, mellyel közelebb hozhatjuk magunkhoz a magyar történelmet és a fotót mint műfajt.
