- Nógrádi Gábor: Szövegértés

– Ezt nem értem.
– Mit nem értesz?
– A címet.
– Nem érted a címet?
– Mi az, hogy „Kéthátú életünkben”?
– Ezt nem érted?
– Nem, nem értem.
Nézte a derűs, bájos arcot, a nő nyílt tekintetét.
Képtelen volt megállapítani egy negyven év körüli nő valódi életkorát. Harmincöt? Negyvenöt? Vagy már ötven? Tudta, hogy gyerekkora óta figyelmetlen, érzéketlen a külvilágra, akárhogy erőlködik, talán ez az ok. Vagy a kozmetika és a plasztikai sebészet, ami csodákat művel.
A nő a hátán feküdt. Melléig húzta a takarót. Vörösesszőke, hosszú göndör haja eltakarta meztelen vállát.
Este ismerkedtek meg a színházban. Egy páholyba sodorta őket a véletlen. Vagy a sors. Mi a különbség?
Előadás után beültek egy bárba, kellemesen elbeszélgettek, összehangolódtak, no, meg eleget ittak, hogy ismerkedésüket a férfi ágyában folytassák.
Az ágy melletti üvegpolcon találta a nő a kötetet.
– „Kéthátú életünkben” – mormolta a férfi, és csak annyit jegyzett még meg, hogy ez talán nem túl bonyolult.
Nem akarta megbántani a nőt. Ki tudja, miből mi lehet? Talán együtt élik le az életet, és harminc-negyven év múlva az óceán közelében egymás után alszik ki bennük a fény, mint a híres íróval és a feleségével történt. Vagy másképpen alakul a kapcsolatuk. Esetleg találkoznak még néha, és egyszer eltöltenek egy kellemes hetet Rómában, a Termini pályaudvar melletti kis szállodában, ahol a feleségével volt.
– Mit jelent? – kérdezte a nő még mindig kíváncsian és határozottan, mint egy olyan ember, akinek válaszolni szoktak, ha kérdez.
A magányosan élő és saját vállalkozásukat vezető asszonyok nem félnek a tudatlanságtól. Tudnak annyit, amennyi az életükhöz kell. Megállnak a saját lábukon, és azt is ők döntik el, mikor teszik szét.
– Szoktál verseket olvasni?
– Váci volt a kedvencem.
– Váci?
– Váci Mihály. A magyartanárom kedvenc költője volt a gimiben és megszerettette velünk is.
– És azóta?
– Azóta is kedvelem. Bár már régen olvastam.
– És mást?
– Más költőt? Nem, nem. Van más programom. Üzlet, kutya, szüleim… De regényeket olvasok, ha nem nézek filmet. Szóval?
– Mit „szóval”?
– Mit jelent ez a cím? Ez a „Kéthátú életünkben”?
A férfi elnevette magát, és lassan, nagyon lassan kitakarta az asszonyi virágzás késői szirmaitól ragyogó testet. A nő hagyta. Tudta, hogy még mindig fiatalos, vonzó és szép. Pláne egy izgatott férfi szemében. Mellesleg ez a szépség elég sokba kerül, szokta mondogatni a barátnőjének, akivel egy osztályba járt a gimnáziumban.
Nézni a szépet már maga is varázslatos, gondolta a férfi, és félhangosan verssorokat mormolt maga elé, ahogy a felesége halála utáni magányában megszokta.
– „A gyönyörűt szaporítani vágyunk, Hogy így örökké rózsáljon a Szép…”
– Ó! – mondta a nő. – Köszönöm! Ez vers, ugye? Ki írta?
– Én – mondta a férfi, de hangsúlyával, felvont szemöldökével jelezte, hogy lódít.
Ismét feltámadt benne a vágy. Gyengéden végigsimította a vonzó formákat, ujjai itt-ott megálltak, mint aki üzenetet vár, hogy hogyan tovább, majd felfedező körútját folytatta a mellbimbókig.
A nő beharapta az alsó ajkát. Szép fogai voltak.
A férfi a nő fölé borult, bizalmasan összetapadtak, és puhán, lassan mozogtak, mintha régi szeretők volnának. Most jobb volt, mint először a ruharángató kapkodásban. Hosszabb ideig is tartott, talán azért. És egyszerre értek a csúcsra, ami ritka kedves ajándék volt mindkettőjük életében.
Még feküdtek egymáson békés mozdulatlanságban néhány pillanatig.
Aztán a férfi hálásan megcsókolta a nő szemét, száját, mellét és lecsúszott róla.
– Most már érted? – kérdezte kicsit később, amikor már borospohárral a kezükben, félkönyékre támaszkodva nézték egymást, mert még mindig nem tudták, mi lesz a történet folytatása, ha lesz folytatása.
– Mit? – kérdezte a nő.
– A „Kéthátú életünket”.
A nő vágott egy „fogalmam sincs” grimaszt és ivott egy kortyot.
– Nem, nem tudom, bocs.
Lényegtelen, gondolta a férfi, abszolút lényegtelen.