- Csabai László: Új világ

Málhás jószágok kísérte fáradt lovasszázad közeledik a romos észak-alföldi település, Nyárliget felé. Élén egy valószínűtlenül apró emberke: Gróf Savoyai Eugén tábornagy. A hadvezér. Akinek nevét Jenőnek ejti a nép, noha a két keresztnévnek semmi köze egymáshoz.
Eugén leszáll a nyeregből, és int a többieknek, hogy pihenő. Nem sietnek. A nagy mű, Magyarország felszabadítása, a Szentlélek és a Szentliga segítségével befejeződött. A török és a törököt nyugatról támogató francia sereg megverve. Eugén feladata most az ország állapotának felmérése. A bécsi udvar tisztán akarja látni, mi is került a birtokába.
A nép összegyűlik az egykori kocsma előtt. (Maga az épület áll, de nincs benne semmi. Mellette egy gúzsba kötött, sovány alak. Amögött vicsorgó, lompos négylábúak.)
– Ki itt a falubíró? – kérdi a tábornagy rossz németséggel, lévén, hogy olasz az anyanyelve.
– Nincs nekünk bírónk, tábornagy úr – feleli szintén rossz németséggel egy öreg obsitos, aki szolgált Thököly és a császár seregében is. Felismerte Savoyai Eugént. – De mondja meg nekem a méltóságos úr, mit óhajt, és…
– Víz kell a paripáknak és abrak.
– Abrak nincs. Elvitte a török. Kúti víz sincs. A kutakat beomlasztotta a török. Víz a patakban van. De abban sok a dög. Szénánk sincs. A tavalyit elégette a török, az idei fű még nem érett a kaszára.
– Akkor mivel etetitek a lovakat?
– Nincsenek lovaink. Azokat is elvitte a török.
– Hát akkor vitesd el a lovainkat, és itasd meg őket a patakban!
Az obsitos magához int egy tucat kölyköt, akik a nemes állatokat ámulattal simogatva elvezetik.
– Mi van veletek, öreg? – kérdi rosszallóan Eugén. – Másutt ujjongva fogadták a felszabadítókat.
– Há’szen mi is hálát adunk az Úristennek… csak… éhezünk.
– Még éheztek. De jövőre már lesz mit enni. Nem viszi el a terményt a kutya turbános banda!
– A Jóisten szóljon magából, méltóságos úr!
– Borotok sincs? Az nem kellett a turbánosoknak! – mondja Eugén, és téved, mert a törökök, bár a vallásuk által tiltott disznóhúst tényleg nem ették, a vallásuk által ugyancsak tiltott szesztől egyáltalán nem tartóztatták meg magukat.
– Nincs borunk. A szőlőt is felgyújtotta a török – hazudja az obsitos, mert az igazságot, hogy a pincék készletét egy felszabadító ezred nyakalta be, nem lenne célszerű elárulnia.
– Az baj, tényleg baj! Egy magyarnak a bor a mindene, nem?
– Szeretjük a bort, méltóságos uram, ez igaz – és az öreg nagyot nyel.
– Újra kell telepíteni a szőlőt. Mennyi idő, míg termőre fordul?
– Öt év.
– Ajaj! Az sok. Igyatok addig sört! Tudod, mi az?
– Tudom, de mifelénk az nem járja.
– Itt nem terem meg az árpa?
– Megterem. De ha majd lesz, a lovaknak adjuk. Ha majd lesznek lovaink. Mert lovak nélkül keserves a szántás. Idén egymást fogtuk be az eke elé, és úgy…
– No, az árpa jó állatnak és embernek egyaránt.
– Értem, méltóságos uram.
– Akkor jó. Öreg, nem panaszkodni kell meg elkeseredni, hanem szorgosan dolgozni. Béke van. Lehet legeltetni, földet művelni, a házakat rendbe hozni. A mecsetekből újra templomok lesznek. Itt volt mecset?
– Nem. Mert mi pont a határon voltunk, a török ide folyton betört, de nem telepedett meg. De tán még ez volt a rosszabb. Mindent elvitt adó címén, amit nem ástunk el. És még az elásott után is kutatott. Voltak besúgói.
– Hát adózni kell ezután is, de…
– Akkor nem változik semmi.
– Hogyhogy nem változik semmi? A török adókat mind eltörlik. Nem lesz sertésadó, se templomadó, se méhkasadó, se házassági adó, se szénaadó, se tűzifaadó, se hordóadó, se vendégadó, se mezei kártevés adó, se borsótized… És nem lesz gyermekadó sem, mert nem fogják elrabolni a fiatal fiúkat, hogy Sztambulban majd a saját népükre rontó zsoldosokat neveljenek belőlük.
– Tized lesz?
– Különben miből tartaná fenn magát az egyház, a lelketek védője, a gyámolítótok?
– És földesúrnak is kell majd a termény után…?
– Igen, megy neki is minden tíz kévéből egy, hisz az ő földjét használjátok.
– És a császár elviszi a fiainkat katonának?
– A császárnak szüksége lesz katonákra. Akik védik Szent István országát a pogányokkal szemben.
– Értem.
– De a szolgálatért majd zsoldot kapnak. Nektek pedig bőven fog maradni a terményetekből. Mehettek eladni a piacra. Megint lesz békés piac a városokban. Nem fogják a szpáhik lefoglalni az árukat.
– Ennek igazán örülnénk. Csak nehéz elhinni. Mi folytonos rémületben éltünk. Már a dédapáink sem tudták, mi az a nyugalmas munkálkodás.
– Az a megkötözött fickó ki ott? Önbíráskodás nincs! Falubírót meg esküdteket kell választani. Vagy, ha nagy a bűne, fel kell kísérni a birtokoshoz. Ki itt a birtokos?
– A török világ előtt a Gutkelediek voltak…
– Majd az udvar eldönti, ki lesz. De lesz birtokos és lesz úriszék. No, halljam, mit követett az el.
– Az a törökfattya emberkereskedő volt. Főleg asszonyokat meg fiatal lányokat adott el a janicsároknak. Volt, hogy megfizettük neki a váltságpénzt, de a lányt mégsem kaptuk vissza. Még a saját testvérhúgát is eladta.
– Hogyhogy a testvérhúgát? Élt itt más török is?
– Csak ő.
– Hát a húga?
– Az szép magyar lány volt – és megcsuklik az obsitos hangja.
– Ez a pokolfajzat meg pogánynak állt?
– Felvette a törökök hitét, hogy ne kelljen adót fizetnie. Meg hogy fegyvert tarthasson.
– Förtelmes história. Te jól ismered a fiút?
– Hogyne ismerném, hisz én neveltem föl, már ő az egyetlen élő magzatom. Jó, hogy az édesanyja nem látta, mit lett belőle.
– Mit szándékszol tenni vele?
– Elvágni a torkát, aztán odadobni a testét a vadaknak.
– Azoknak ott, hátul?
– Igen.
– Farkasok?
– Sakálok. Egyik nap farkasok, másik nap sakálok jönnek. Azok kitérnek egymás elől. Ránk viszont vadásznak. A csecsemőt éjszaka kilopják a bölcsőből.
– És ti nem irtjátok őket?
– Dehogynem! Majd mindennap kinyuvasztunk egyet, de azért csak jönnek. Nagyon éhesek, mivel nincs se őz, se szarvas, se vaddisznó az erdőben. Mindet lecsapdáztuk már mi magunknak. És még a fácánokat meg a varjakat is. Már csak gomba van az erdőben. Meg fakéreg. Azt őröljük meg lisztnek, de attól felfúvódik az ember.
– Hm. Majd… szólok a… hogy valamit utaljanak ki nektek a kincstárból.
– Azt nagyon megköszönnénk.
– A fiadat mindenesetre nem ölheted meg. A török foglyokat össze fogjuk gyűjteni, és kicseréljük őket keresztény hadifoglyokra. A török hajlandó erre.
– Értem. De mikor lesz ez?
– Nem tudom. Bizonyára kell ehhez egy-két hónap.
– És addig etessük?
– Kénytelenek vagytok.
– És mit adjunk neki?
Eugén leveszi hajóforma kalapját, és vakarni kezdi a rizsporos parókája alatt a kopasz fejbőrét. Mert ettől nehezebb kérdést még Buda visszavívásakor sem tettek fel neki a kapitányai.
– Ha más nincs… egye meg az elejtett sakálok húsát.
– Az nekünk kell! – kiáltja az obsitos, s bár a körötte álló parasztok aligha értik a német beszédet, felismerik, hogy veszély van, mert felmordulnak, s közben olyan vicsorgóvá válik az arcuk, hogy azon kiütközik a sakál – sőt! – a farkasjelleg. Eugén gyorsan másra tereli a szót.
– Engem a király küldött ide, mit üzensz a magyar királynak?
– A magyar királynak? – kérdi elkerekedő szemmel az obsitos. – Hogy érti méltóságod?
– Mit hogy értek?
– Hát hogy kiről beszél?
– Ki másról, mint Leopold császár-királyról. Vagy ahogy ti mondjátok, Lipótról. Ő a törvényes uralkodótok. Szent István örököse. Aki birodalma minden népét egyformán szereti és oltalmazza. Itt a lehetőség, üzenhetsz neki valamit.
Az öreg végigsimít a homlokán, és gondolatban összesűrűsödve látja az elmúlt évet, a török és a császári dúlást, a nyári szárazságot, az őszi áradást, a farkasok és sakálok támadásait, de végül mégis csak ennyit mond:
– Jó egészséget kívánok a felséges Király Úrnak!
– Átadom neki.