- Tove Ditlevsen: Gyerekror (Koppenhága-trilógia I. – részlet a regényből)

A gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle. Mindig velünk van, és ugyanolyan tisztán látható, mint a Szép Ludvig nyúlszája. Vele is az a helyzet, mint a Szép Lilivel, aki olyan ronda, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy őt is anya szülte. Fel nem foghatom, miért neveznek szépnek valakit, ha csúnya vagy nyomorék. A gyerekkorától nem szabadulhat az ember, beleivódik, mint a szag. Más gyerekeken is érezni, az ő gyerekkoruknak is megvan a maga szaga. A sajátját nem ismeri az ember, és néha fél, hogy esetleg rosszabb, mint másoké. Beszédbe elegyedem egy lánnyal, aki szén- és hamuszagot áraszt, és egyszer csak hátrál egy lépést, mert az orrát megcsapja az én gyerekkorom szörnyű bűze. Titokban figyelem a felnőtteket, akik úgy hordozzák magukban a gyerekkorukat, mint egy használt, molyrágta, szakadt és lyukas szőnyeget, amely már nem kell senkinek.
Mégsem látni rajtuk, és nem merem megkérdezni, hogyan sikerült úgy átvészelniük a gyerekkorukat, hogy az arcuk nem lett sebhelyes. Azt hinné az ember, hogy találtak egy rövidebb utat, és idő előtt magukra öltötték felnőttformájukat. Talán egy olyan napon történt, amikor egyedül voltak otthon, és a gyerekkoruk hármas vaspántként szorította a szívüket, ahogy Vashenrikét a Grimm-mesében, akiről csak akkor estek le a pántok, amikor a gazdája kiszabadult. De aki nem ismeri a rövidebb utat, annak óráról órára kell elviselnie és átvészelnie a gyerekkorát, ki tudja, hány éven keresztül. Csak a halál szabadíthat meg tőle, ezért sokat gondolunk a halálra, elképzeljük, hogy egy fehér ruhás, kedves angyal egy éjjel megcsókolja a szemünket, amit soha többé nem nyitunk ki. Mindig arra gondolok, hogy ha felnövök, anyám végre úgy fog szeretni, mint most Edvint. Gyereklétem ugyanúgy irritálja őt, mint engem, és csak akkor vagyunk boldogok együtt, amikor hirtelen elfelejti, hogy gyerek vagyok. Olyankor úgy beszél velem, mint a barátnőivel vagy Rosalia nénivel, én meg nagyon vigyázok, hogy a válaszaimat rövidre fogjam, nehogy eszébe jusson a korom. Elengedem a kezét, és elhúzódom tőle, hogy ne érezze rajtam a gyerekkor szagát. Amikor együtt vásárolunk az Istedgadén, szinte mindig ez történik. Arról mesél, milyen jól érezte magát fiatal lányként. Minden este táncolni járt, és soha nem jött le a táncparkettről. Minden este új udvarlóm volt, mondja, és hangosan nevet, de amikor találkoztam Ditlevvel, ennek vége szakadt. Ditlev az apám, anya egyébként mindig apának szólítja, ahogy apa meg anyának vagy mutternek hívja őt. Az a benyomásom, hogy volt idő, amikor anya boldog volt, de találkozott Ditlevvel, és hirtelen minden megváltozott. Valahányszor megemlíti apámat, mintha nem is róla, hanem magáról a sötétség szelleméről beszélne, amely eltipor és tönkretesz mindent, ami szép, fényes és vidám. Ilyenkor azt kívánom, bárcsak ez a Ditlev soha ne lépett volna be az életébe. Amikor kimondja a nevét, rendszerint eszébe jut gyerek voltom, dühösen és fenyegetőn néz rám, miközben a kék írisze körüli sötét perem még jobban elsötétül. Ilyenkor a gyerekkor reszketni kezd a félelemtől, kétségbeesetten próbál lábujjhegyre állni és elszökni, de még túl kicsi, és majd csak egy örökkévalóság múlva lehet megszabadulni tőle.
A gyerekkort kívül-belül egyaránt láthatóan és kirívóan magukon viselő személyeket gyerekeknek hívják, és mindenki kénye-kedve szerint bánhat velük, mert nem kell félni tőlük. Nincs fegyverük és nincs álarcuk, hacsak nem nagyon ravaszak. Én ravasz gyerek vagyok, az én maszkom a butaság, és mindig ügyelek rá, hogy senki ne tépje le rólam. A számat kissé tátva hagyom, a szemem teljesen üres, mintha a semmibe bámulnék. Amikor megszólal bennem egy dal, különösen vigyázok, nehogy kilyukadjon a maszkom. Egy felnőtt sem bírja elviselni a dalt a szívemben, sem a szóvirágokat a fejemben. De tudnak róluk, mert titkos csatornákon keresztül, amelyeket nem ismerek, s ezért nem is tudom elzárni őket, néha kiszivárognak belőlem apró részletek. Mit képzelsz te magadról?, faggatnak ilyenkor gyanakodva, mire én biztosítom őket, hogy nem képzelek magamról semmit. Az iskolában azt kérdezik: Min töröd a fejed? Mi volt az utolsó mondat, amit mondtam? De valójában nem látnak át rajtam. Ez csak a gyerekeknek sikerül az udvaron vagy az utcán. Te csak megjátszod a hülyét, lép oda hozzám fenyegetően egy nagylány, pedig nem is vagy hülye. Aztán keresztkérdéseket tesz fel nekem, miközben csendben körém gyűlik egy csomó másik lány, közrefognak, nincs egy rés sem, amelyen kisurranhatnék, amíg be nem bizonyítom, hogy tényleg tökhülye vagyok. Végül az idióta válaszaim meggyőzik őket, és nagy kegyesen egy kis lyukat hagynak a körön, ahol átpréselhetem magam, és menthetem az irhámat. Ne tettesd magad olyannak, amilyen nem is vagy, kiáltja utánam egyikük az erkölcsi tanulságot.
Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl kicsi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget. A legtöbb felnőtt azt mondja, hogy boldog gyerekkora volt, és talán még el is hiszik, de nekem aztán mondhatják. Szerintem csak sikerült elfelejteniük. Anyámnak nem volt boldog gyerekkora, és ő nem is rejti ezt annyira véka alá, mint mások. Meséli, milyen szörnyű volt, amikor az apja delíriumban követelte, hogy álljanak a falhoz, nehogy rádőljön. Amikor azt mondom, hogy sajnálom szegényt, rám förmed: Sajnálod?! Magának köszönhette! Napközben benyakalt egy egész üveg pálinkát. Sokkal jobb volt, amikor végre összeszedte minden bátorságát, és felakasztotta magát. Azt is mondja: Öt kisöcsémet megölte. Kivette őket a bölcsőből, és a fejüket a falhoz verte. Egyszer megkérdezem Rosalia nénémet, anya nővérét, hogy ez igaz-e, mire ő azt feleli: Dehogy igaz. Szegénykék egyszerűen meghaltak. Apánk boldogtalan ember volt, anyád épp csak négyéves múlt, amikor meghalt, és a nagyi beleplántálta a saját gyűlöletét. A nagyi már öreg, de el tudom képzelni, hogy a lelkében még mindig sok gyűlöletet hordoz. Amager szigetén lakik. A haja teljesen fehér, és mindig fekete ruhát visel. Akárcsak apámat és anyámat, őt is magáznom kell, ami megnehezíti a beszélgetést. Mielőtt felvágja a kenyeret, keresztet rajzol rá, és levágott körmét elégeti a kályhában. Amikor rákérdezek, hogy miért csinálja ezt, azt mondja, fogalma sincs. Az anyja is így csinálta. Mint minden felnőtt, ő sem szereti, ha a gyerekek kérdezősködnek, ezért rövid válaszokat ad. Bármerre fordul is az ember, mindenhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény. Addig nem ér véget, amíg teljesen fel nem őrölt. Úgy tűnik, hogy mindenkinek megvan a saját gyerekkora, és mindegyik teljesen más. A bátyámé például nagyon zajos, míg az enyém csendes, lopakodó és éber. Senki sem szereti, és senki sem tud vele mit kezdeni. Hirtelen növök meg, állva már anyám szemébe tudok nézni. Alvás közben nő az ember, mondja anyám. Megpróbálok tehát ébren maradni éjszaka, de az álom erőt vesz rajtam, és reggel egészen beleszédülök, amikor lenézek a lábamra, olyan messze van. Langaléta!, kiabálnak utánam a fiúk az utcán, ha ez így megy tovább, akkor el kell mennem a Nagymogulhoz, ahol az óriások nőnek. Most már fáj is a gyerekkor. Ezt úgy hívják, hogy növekedési fájdalom, és csak húszéves korban marad abba. Edvin mondta, aki mindent tud a világról és a társadalomról, akárcsak apám, aki magával viszi őt politikai gyűlésekre; anyám szerint ennek az lesz a vége, hogy mindkettőjüket lecsukják. Nem hallgatnak rá, amikor ilyeneket mond, mert ugyanolyan kevéssé ért a politikához, mint én. Anyám azt is állítja, hogy apám azért nem talál munkát, mert szocialista és tagja a szakszervezetnek, és hogy Stauning, akinek a képét apám a falra akasztotta a matrózfeleség mellé, egy nap bajba fog minket sodorni. Én bírom Stauningot, akit már sokszor láttam és hallottam beszélni a Fælled Parkban. Azért bírom, mert hosszú szakálla olyan vidáman leng a szélben, és mert azt mondja a munkásoknak, hogy elvtársak, pedig ő miniszterelnök, és megengedhetné magának, hogy nagyképű legyen. Ha politikáról van szó, szerintem anyámnak nincs igaza, de senkit sem érdekel, hogy a lányok mit gondolnak ezekről a dolgokról.
Egy nap vérszagú lesz a gyerekkorom, nem dughatom többé homokba a fejem. Most már lehet gyereked, közli anyám. Nagyon korán jött meg, hiszen még tizenhárom éves sem vagy. Tudom jól, hogy csinálják a gyereket, mert együtt alszom a szüleimmel, és amúgy sem lehet elkerülni, hogy megtudja az ember. De valahogy mégsem egészen értem, elképzelem, hogy bármikor arra ébredhetek, hogy egy kisgyerek fekszik mellettem. Mari baba lesz a neve, mert nyilván kislány lesz. Nem szeretem a fiúkat, nem engedik, hogy játsszak velük. Edvin az egyetlen, akit szeretek és csodálok, csak őt tudom elképzelni jövendőbeli férjemként. Csakhogy a bátyjához nem mehet az ember feleségül, de még ha lehetne is, ő úgysem venne el. Ezt már elégszer megmondta. Mindenki szereti a bátyámat, és gyakran gondolom, hogy hozzá jobban illik a gyerekkora, mint az enyém hozzám. Neki személyre szabott gyerekkora van, ami a növekedésével összhangban tágul, míg az enyém egy egészen más lányhoz illene. Amikor ilyesmin gondolkozom, még hülyébb álarcot öltök, mert ilyesmiről senkivel sem lehet beszélni, és folyton egy különös valakiről álmodom, aki meghallgat és megért. A könyvekből tudom, hogy ilyenek léteznek, de a gyerekkorom utcájában egy ilyen sincs.

                                                                              Kertész Judit fordítása