Végre rámosolygott a szerencse, azt hitte. Addig a liverpooli születésű fiatalembernek nem sok öröme telt az apjában. Az iszákos bevándorló ütötte-verte ír feleségét, néha őt, a kisbabát is. Még jó, hogy a gazfickót éppen szülőföldjén, a kontinensen érte a világháború kitörése, nem engedték vissza a szigetországba, így kettesben maradt anya és fia, szegényen, de további terror nélkül. Később a fiú Németországban felkereste apját, aki újra megnősült (habár előzőleg nem vált el, így eljárás indult ellene bigámia címén). Szerény irodistaként dolgozott Londonban, amikor megérkezett a szürreális fordulat híre: Berlinben a nagybátyja lett a birodalmi kancellár.
William Patrick Hitler (1911–87) apja, Alois hét évvel idősebb féltestvére volt Adolfnak. Nem szívelték egymást. Alois anyja fiatalon meghalt, Adolf már az új, a harmadik asszonytól született. A nagyobb fiú az öccsét is rendszeresen pofozta. Mostohájának nem bocsátotta meg, hogy kivételezett a Dolfival. Őket okolta, amiért nem tanulhatott, és rossz útra tért: mielőtt kivándorolt, pitiáner lopásért kétszer is lecsukták.
Felnőttként a Hitler fivérek kapcsolata megszakadt, ám Adolf felemelkedése után Aloisnak is hullottak morzsák:
a német fővárosban nyitott kávézója bennfentes nácik törzshelye lett. Az angliai unokaöcs szintén odasietett, próbált kikaparni magának valamit.
Ám a Führer szégyellte büntetett előéletű bátyját meg az egész szánalmas, haszonleső pereputtyot. Így a fiatalember csak kishivatalnoki munkát kapott a Reichskreditbanknál, meg az Opel-gyár autóit árulhatta, pedig többre vágyott. Csalódottságában arra vetemedett, hogy levélben megzsarolja a nagybácsit: „ha személyes körülményei nem javulnak”, akkor kénytelen lesz régi családi sztorikat mesélni angol bulvárlapoknak, azt jól megfizetnék. Hitler dühöngött, undorító alaknak nevezte. Azután mégis magas pozíciót ajánlottak neki, egy feltétellel: ha lemond brit állampolgárságáról.
William azonban nem volt ostoba, átlátott a szitán. Gyorsított eljárásban távozott Angliába, majd még éppen a háború előtt anyjával együtt tovább az Egyesült Államokba. Eleinte sokat szerepelt, ügyesen használta ki a neve keltette érdeklődést. Interjúkban bizonygatta, hogy a lelkiismerete fordította szembe a nemzetiszocialistákkal. Önkéntesnek jelentkezett az amerikai haditengerészethez. Bizalmatlanul fogadták, míg végre nagy csinnadrattával mégis bevonulhatott. Egy anekdota szerint amikor szolgálatra jelentkezve előírásszerűen bemondta a vezetéknevét, a tiszt olcsó poénnak vette, és rávágta: „Örvendek, Hitler! Én Hess vagyok.”
Leszereléskor, hogy megszabaduljon a rémes örökségtől, nevet változtatott. William Stuart-Houstonként, harmincöt évesen kezdett új életet. Kitanulta a gyógyszerészszakmát, vérmintákat elemzett kicsiny házi laboratóriumában, miközben Long Island-i szomszédai, barátai, üzletfelei mit sem sejtettek rokonságáról. Megnősült, négy fia született – hárman közülük még ma is élnek –, de úgy tudni, egyetlen unokája sincs; leszármazottai nem maradnak.