Az idővel változnak az ember bálványai. Egyesek hozzá öregednek, mások felszívódnak. Ma már kissé értetlenül állok a Spartacus iránti egykori rajongásom előtt, nem biztos, hogy az elnyomó rendszerek iránti kilátástalan zendülésben látom az élet értelmét. A pár hétnyi szabadságban. De a rómaiakkal tárgyalást kezdeményező higgadt gladiátorral meg nem lehet mit kezdeni. Viszont itt van helyette Clint Eastwood, akiről a minap derült ki, hogy 93 évesen ismét rendezni fog. Két éve a Cry Machóban volt a színészi visszatérése, ami megint csak elképesztő. És ezek az utolsó mozik (még véletlenül se nevezzük őket hattyúdaloknak) nem is csapnivalóak, bár nincs bennük egetrengető újdonság, viszont már önmagukban is tiszteletre méltó biccentések az élet felé.
Egybevág ez egy másik, névtelen példaképemmel. Azzal az idősebb nénivel, aki már alig tudott egyedül járni, kétnaponta lecsoszogott a francia tengerpart finom homokjára, és még mielőtt felpezsdült volna a part, megjelentek volna a családosok, a turisták, a kalandvágyók, eltipegett a vízig, majd úszni kezdett a hullámok között. És tudtam, hogy ott bent, egy új élet kezdődik a számára, a lebegésben feloldódnak a kinti nyűgök, és az élet, ha nem is forrni, de áradni kezd az elhasznált csontokban és inakban. Valami minden másnap újraindul a végesnek hitt végtelenben.
Ez az újrakezdés, ezt lenne érdemes megtanulni tőlük. Azoktól, akik szinte már galambősz hajjal érkeznek a nagy hajóra, hogy még megnézzenek idegen országokat, mert nem hunyt ki bennük a kíváncsiság. Tudom én, hogy ezek extrém példák, és nem nagyon kompatibilisek a hazai nyugdíjakkal, ráadásul nekünk ma már tényleg Riviéra a Balaton is, ha csak az árak felől közelítünk. Mégis van itt valami, ami makacsul ellenáll annak a nálunk eluralkodott általános nézetnek, hogy a nyugdíjas élet egyet jelent a maratoni tévézéssel és a csöndes, hosszú felkészüléssel a végkifejletre. És az a legnagyobb kaland, ha olykor-olykor kimegy tüntetni, menetel a békéért, vagy épp az új rendszerváltásért. De otthon, a négy fal között szinte semmi sem változik. az időszámítás leginkább ahhoz igazodik, hogy mikor jelentkeznek az unokák, a mindig siető családtagok.
Erre a hosszú vegetálásra a politika is rátesz egy lapáttal, amely többnyire amolyan monolit szavazótömbként kezeli őket, akiket meg kell venni alig beteljesíthető ígéretekkel, miközben alig érti az őket foglalkoztató problémákat (mondjuk, ebbe lassan mindenféle társadalmi réteg beletartozik, kortól, nemtől, vallástól, szexuális beállítottságtól függetlenül). De talán nem minden múlik a géneken, meg azon, hogy mennyit hoz havonta a postás. Biztos, hogy van bennünk valami még a következő jeleneten töprengő rendezőből és a tengert kereső nénikéből. És a felfedezés vágya sem merül ki a reggeli buszozásban, ahol egy kicsit lehet szidni a kihűlt világot.
Lószart, semmihez sem vagy túl öreg – mondta a maga derűs karcosságával Eastwood egy interjúban. Talán csak a közönyhöz.
A valamivel mindig táplálható gyűlölethez. De az egy egészen más tenger.