- Nem is olyan bolond piktor - Csontváry170 a Szépművészeti Múzeumban

A Szépművészeti Múzeum látogatói a novemberben bezárt Matisse-életműkiállításon már megtapasztalhatták, milyen szerencsés, hogy a múzeum Ión-Pergamon Csarnoka óriási méretű alkotásokat is képes bemutatni. Így láthatták a kiállítás nézői Henri Matisse egyik kései művét, a Halványkék üvegablakot, amelyet a vence-i Rózsafüzér-kápolna déli falára szánt a művész, a kápolna ablakaihoz készült héttételes sorozat részeként – a tervek pedig teljes életnagyságban készültek el. Az ember lenyűgözve állhatott a hatalmas méretű alkotás előtt – ezt az élményt pedig a Szépművészeti Múzeum ma nyíló Csontváry-tárlata hatványozottan képes megadni. A csarnok nagytermében kapott helyet a művész három óriásvászna, A taorminai görög színház romjai (1904–1905, 302x570 centiméter), A Naptemplom Baalbekben (1906, 386x716 centiméter), valamint a Mária kútja Názáretben (1908, 362x516 centiméter), utóbbi két kép miatt a pécsi Csontváry Múzeum falát is megbontották, hogy el tudjanak jönni az emlékkiállításra. Persze pusztán az, hogy itt is elférnek a festmények, technikai kérdés, ám itt teret és fényt kapnak az alkotások, és ezzel megfelelő akusztikájuk lesz, mintha direkt idefestette volna őket Csontváry. Meglehet, ez az akusztika (is) hiányzott 1908-ban Csontváry képkiállításáról a Városligeti Iparcsarnokban, amit annak idején értetlenség fogadott. (A műélvezetet minden bizonnyal nem fokozta, hogy a gyér számú látogatóknak Csontváry papírcsövet adott a kezébe, hogy azon keresztül nézzék képei hibátlanságát.) Annyi bizonyos: egy kiállítás megrendezése, megfelelő installálása is egyfajta művészeti alkotás – és ez a Csontváry170-re is érvényes.

Mint az emlékkiállítás címe is jelzi: egyik apropója, hogy a művész 170 éve született. De – amint Baán László főigazgató emlékeztetett a tárlat sajtóbejárásán, és amit a kiállítás bevezető része is megidéz – hatvan éve volt látható a Szépművészeti Múzeumban „a magyar festészet legeredetibb és legkülönösebb művészének” első nagy budapesti bemutatkozása, amely robbanásszerűen terjesztette el Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) ma is eleven kultuszát. Ötven éve nyílt meg a Csontváry Múzeum Pécsett, a művész pedig 130 éve (negyvenéves korában) festette első olajképét, a Pillangókat. És nem kerek évforduló ugyan, de 101 éve vetődött fel, hogy Gulácsynak és Csontvárynak közös kiállítása legyen, Lehel Ferenc festő, művészeti író kezdeményezésére. (Az Ernst Múzeumban 1922-ben végül csak Gulácsy tárlata nyílt meg, ugyanitt 1930-ban kapott kiállítást Csontváry.) Végül az eredeti szándék a Magyar Nemzeti Galériában múlt hét óta látható Gulácsy-tárlattal és a ma nyíló kiállítással valósult meg. Apró adalék: abban az évben, 1922-ben Csontváry és Gulácsy nagy híve, Lehel Ferenc egy-egy monográfiát szentelt a két művésznek. A két könyvről a Gulácsyn és Csontváryn amúgy is élcelődő Az Ujság „Két bolond piktor” címmel számolt be – a lap ugyan sok maradandó értéket nem hagyott maga után, de ez a címke tartósnak bizonyult.

Míg Gulácsy történelmi kosztümökbe öltözve „építette” bolondos imázsát, Csontváry többek között a Japán kávéház művészasztalánál tette ugyanezt a kinyilatkoztatásaival, amelyekről szóló anekdoták közül számosat Herman Lipót festő, grafikus is feljegyzett. Csontváry nemcsak önnön nagyságát és zsenialitását hirdette, mint egykor jogot és orvostudományt is hallgató, okleveles gyógyszerész, „mindenhez is” értett: például selyemhernyó-tenyésztéssel javasolta fellendíteni a magyar gazdaságot, a betegeskedő Ferenc Józsefnek napfürdőt ajánlott – amire szintén sürgönyben „válaszolt” Pólya Tibor festőművész. (Más forrás szerint a kávéház telefonjához hívta és németül közölte vele a bécsi kabinetiroda nevében, hogy tanácsát megfogadták, a királyt kitették a napra és őfelsége meg is gyógyult és ez után köszöni szépen a jó tanácsot.) Csontváry belement Lechner Ödön ugratásaiba is, akivel éppúgy pertu volt, mint Szinyei Mersével, s bár életében egy képet nem adott el, ötmillió pengőért kínálta a teljes kollekcióját. A Japán kávéház művésztársasága egyébként 1910-ben megnézte Csontváry tárlatát a Műegyetemen. „A hatalmas képek ráma nélkül meglehetősen rossz világításban a mennyezetig értek. Nem mosolyogtak rajtuk, nem gúnyolódtak, sőt elismerték hatalmas munkáját és energiáját. A színei pedig mindenképpen nagy hatást keltettek. Annyira természetszerűleg nem voltak elragadtatva az emberek, hogy akciót indítottak volna külön múzeum építésére – ahogy ezt Csontváry elvárta” – emlékezett vissza Herman Lipót e tárlatlátogatásra 1930-ben a Pesti Naplóban.

A mostani kiállítás alapvetése, hogy „akár józan rációval, akár a Csontváry-kultusz táplálta szenvedéllyel közeledünk műveihez, a végén mindig oda jutunk, hogy Csontváry festészete páratlan jelenség a magyar művészet történetében”. Csontváry húsz évig tudatosan készült a festőművészi pályára, tíz évig csak azért dolgozott patikusként, hogy ennek anyagi feltételeit megteremtse. De miért lett festő, honnan volt ez az elhivatottság, mikor korábban csak egy „átlagos”, útját kereső fiatal volt, aki már több mindenbe belekapott? Erre Bellák Gábor művészettörténész – a kiállítás katalógusában is olvasható – tanulmánya ad választ.

Csontváry tizenhat évesen lett kereskedősegéd Eperjesen, Werther János üzletében, itt került szinte testvéri kapcsolatba annak nála négy évvel fiatalabb lányával, Juliskával. Húszéves volt, mikor ők hárman megnézték a bécsi világkiállítást, ott találkoztak Munkácsy Mihály festményeivel is, amelyek mindkét fiatalt lenyűgözték. Csontváry műveinek megmentője, Gerlóczy Gedeon építész feljegyzései szerint Kosztka Tivadar már ekkor bevallotta Júliának, hogy híres festő akar lenni, ám a pályaválasztási dilemmán még hét évvel később sem jutott túl – ekkor már Iglón volt patikus Werther János fivérénél. Júlia 1880-ban még megtudakolta Tivadar szándékait, majd belátta, hogy az polgári és családi életre alkalmatlan, barátságban váltak el. Ez volt az az év is, amikor a nagybácsi „tetten érte” Csontváryt: a „szinte már kész festőművész” szekér elé fogott, bóbiskoló tinókat rajzolt. A döntő momentumot – az égi szózatot – Bellák Gábor így idézi fel Gerlóczy Gedeon írásai alapján: „A rajzot oldalzsebébe tette, a kertbe sietett és a rajzban gyönyörködött. A jó nagybácsi a padlásra siet, és elváltoztatott hangon lekiált Tivadarnak: »Te leszel a világ legnagyobb festője, nagyobb Raffaelnél!« […] Tivadar körülnéz. Senkit sem lát, mélyen megdöbben. Tehát döntöttek sorsa felett…” A pályaválasztási döntést elősegítő, jóakaratú cselről másutt azt is olvashatjuk: „Egy szót, amely a »legnagyobb« után következett, nem értett meg a fiatal gyógyszerész-segéd. Később olvasta ezt a szót: »pleinair«. Ekkor rájött, hogy ez volt az a szó, amit az égi kijelentésből nem értett meg, mert franciául nem tudott, az égi hang viszont tudott.” Csontváry a kibővített önéletírásában e helyre a „Napút” szócskát biggyesztette. Azaz: az égi hang nem skizofrén hallucinációnak, vagy gyógyszerészeti kísérlet mellékhatásának volt köszönhető, hanem egy testet öltött angyalnak.

A Szépművészeti Múzeum kiállítása mindenesetre Csontváryt nagyon tudatos művészként mutatja be negyvenöt művel, s bár nem életműtárlat, teljes képet nyújt Csontváry fő témáiról, motívumairól, életéről és utazásairól, amelyeken a „nagy motívumot” kereste. (Az utazásokat, azt, hogy Csontváry mit láthatott, korabeli fotók, filmrészletek rekonstruálják.) A tárlat végigkíséri a művész másfél évtizedes festői pályáját, csak olyan alkotásokat bemutatva, amelyeket a feljegyzések szerint maga a művész is fontosnak tartott. Csontváry művészetének egyik kulcsa: „soha nem látott tájakkal” ébren tartott álmok, és „az éghez irányított” valóság – hívja fel a tárlat kurátora, Gergely Mariann a látogatók figyelmét. „Csontváryt elbűvölte az idő- és térbeli dimenziók nagysága: az ezeréves cédrusok, a kolosszális méretek, a hegyek, a vízesések. Mérhetetlen tudásvágy munkált benne: mindent látni, mindent érteni akart, ami elé tárult.” A Szépművészeti Múzeum tárlatán egy-egy pillanatra minket is megérinthet ez az illúzió: mindent látunk és mindent értünk.