A gyors lépcsőzés fontos készség, ha az ember a negyediken lakik a Józsefvárosban. Az ablakából kinézve egy félig lebontott, romos házat látni, már fák nőnek az omladozó falak tetején, de nem zavarja, így több fény jut be hozzá. Endre bármiben meglátja a jót, irigylésre méltó pozitív életszemlélete és energikussága. Előző nap még a debreceni MODEM-ben lépett fel, múlt héten a Soharóza tenorjaként énekel a Trafóban, rendszeresen koncertezik a More Von Dir, A Gecó és a Fa, a Sickratman Intimkártett, a ¡Nosnach és a Programozott Sejthalál formációval, fellépett a Grecsó fivérekkel, az Andaxínház estjén Bukowski-verseket kísér, és Koltai Róbertet a Meghalni bárki tud című előadásában a KuglerArt Szalonban.
Kevés nála foglalkoztatottabb, sokoldalúbb csellista akad az országban, ez mégsem ad számára olyan megélhetést, amiből akár tartalékot tudna képezni. Bizonyos időközönként feltámad benne a vágy is, hogy valami mást csináljon a zenén kívül.
Művészet mint portéka
– Előfordult már, hogy kiírtam hasonlót, sokan megosztották, találkoztam is többekkel, akik segítő szándékkal fordultak hozzám. Sokan mondják, hogy könnyebb művésznek lenni, ha nem abból él az ember, hanem van más, ami megalapozza a fenntarthatóságot. Így nem keseríti meg a művészetet, ha áruba kell bocsátani. Mindenképp kompromisszum, hogy meddig vagy hajlandó elmenni a pénzért. Ez lehet unalom, egy rossz produkció vagy a fáradtság, ha az ember túl sokat vállal. Ám ha ez hobbi, akkor csak olyat vállalok be, amit tényleg szeretnék – magyarázza Endre. – Aki zenésznek készült, annak ez büszkeségi kérdés is. Ha ezt tanultam, ebbe fektettem ennyi évet, miért nem ezzel foglalkozom? Ha vannak koncertjeim, amikre sokat próbálok, és ezért megfizetnek, miért mennék el kapálni és szétrepedeztetni a kezem? Közben ez egy görcsös ragaszkodás is, amit időnként újra kell értékelni, van-e még realitása. Nem akarom teljesen elengedni a zenét, de sok minden más is érdekel a világban. A hétköznapjainkban a legtöbb időt munkával töltjük, én azt vallom, az legyen olyan, amit az ember szeret csinálni, különben csak eltelik az idő.
Most kapott több au pair-ajánlatot, hiszen ért a gyerekekhez, gyermekotthonban is dolgozott, és sokan értékelik azt is, hogy gondoskodó férfi mintát tud adni, amiből ma kevesebb van a világban. Csakhogy ezt nehéz összeegyeztetni az esti fellépésekkel, amelyekről nem szeretne teljesen lemondani. Többen küldtek neki álláspályázatokat, ő is talált ilyet például a Zene Házában, noha az ismerősei lebeszélték, hogy komputer mellett ülni nem neki való, az egyik pozícióra jelentkezett is, csak nem kapott választ. A következő helyen, egy „erdei óvodában” azt írták vissza, adjon árajánlatot. Ám ha nem világos, mi lenne a feladat, ezt nagyon nehéz megmondani. – Az alapján tudom csak belőni az órabérem, hogy mennyit kérnék, ha zenét tanítanék. Művészként nehezen is marketingelem magam. Szoktam a közösségi médiában posztolni, de leginkább számomra érdekes dolgokat vagy hülyeségeket. Nem az a cél, hogy ettől legyen több meghívásom, vagy valaki felkapja rám a fejét. A Gecó és a Fa együttes, amiben Pintér Gergő matematikussal punkot tolunk egy szál csellóval, a jelenlegi talán legsikeresebb projektem. Szűrő nélkül, teljes vehemenciával csináljuk, amit mi szeretünk, és azok is lelkesednek érte, akiknek ez új, és még nem hallottak hasonlót. Tehát nem feltétlen csak a kitalált, jól felépített dolgok működnek. De ott hozzátartozik a koncepcióhoz, hogy ez nem megélhetési projekt, általában Gergő előadásainak végén játszunk, ebből a matematikus, illetve alternatív közegből jön a közönségünk – meséli Endre, miközben Dió, a jack russell terrier keverék szüntelen rágcsál mellettünk a szőnyegen.
Mindig is vágyott kutyára, sokáig barátoktól szerezte be a „kutyaadagját”, aztán két hónappal ezelőtt egy nap úgy ébredt, nem akar tovább várni. Elment egy menhelyre, ahol Dióval kiválasztották egymást. Majd elutazott Ljubljanába koncertezni, végig azon izgulva, ott lesz-e még a kutyus, mire visszaér. Akkor rögtön haza is hozta. Pedig figyelmeztették, hogy nem lesz egyszerű, egy ilyen kutya szétkapja a lakást, de nem így történt. Az igazi sokkot az okozza, hogy az állatorvos, a gyógyszerek, oltások és a speciális kutyaeledel sok tízezer forintba kerül havonta. Akár egy gyerek – bár Endre azt mondja, ha már a saját gyerekéről gondoskodhatna, elmenne akár vasutasnak is, ezen se gondolkodna.
Nincs befutási kényszere
Azt meséli, a szabad zenei szcénában mindenki folyamatosan új együtteseket hoz létre, többnyire ugyanazokkal az emberekkel, csak a fő koncepció kicsit más, már ettől kicsit más a zene, aztán kitalálnak neki valami elszállt együttesnevet. – Örülnék, ha nem kellene folyton újabb neveken gondolkodni, ez marketingszempontból sem előnyös, hiszen azt be is kell futtatni. Én ugyanaz az ember vagyok, mégis különböző összegeket kapok egy-egy koncertért, mert az egyik formáció ismertebb, és az egy tízessel több egy estére. A másik, hogy az ember invesztál valamibe, ami talán sosem térül meg. A Don Giovanni ujjbábopera is szerelemprojekt volt, tudtuk, hogy annyit nem fognak fizetni érte, hogy megérje egy komolyzenésznek három órán keresztül játszani. A legjobb telt házas napokon húszezret kaptunk fejenként, pedig az egy fizikailag megterhelő előadás, Paizs Miklósnak is, aki énekel, a zenészeknek és a közönségnek is. Mégis ment öt évig, aztán több áldozatot már nem lehetett a többiektől sem elvárni – mondja, érezhető szomorúsággal a hangjában.
Arról kérdezem, vajon mi kell ahhoz, hogy ma Magyarországon egy zenész sztárstátuszt érjen el, és el tudná-e képzelni, hogy azzal foglalkozzanak, mit osztott meg az Instán, ne is a zenéivel. – Én a legtöbb projektemben nem vagyok főszereplő, nem is érdekel, hogy magamat toljam előtérbe, nem mennék el tévékbe sztárságért haknizni. Pedig ezt is javasolták most, hogy jelentkezzek „Magyarország legkeményebb túlélőshow-jába”. A másik, amin nagyon derültem, erotikus fotózás volt egy külföldi alsóneműmárkának.” A modellkedés eddig csak úgy jött szóba az életében, hogy miután a Zeneakadémiára itthon nem vették fel, a bécsire jelentkezett, és itt is feltétel volt, hogy vágassa le a haját, mire azt füllentette, modellkedésből fizeti a tandíját, így végül békén hagyták.
A haj a fontos?
– Sosem vágattam le a hajam amiatt, mert kellett volna. Amikor négy hónapig hajón dolgoztam a Karib-tengeren, akkor is hátra kellett fognom és „lenyalni”, amennyire lehet, csak így mehettem emberek közé. Egyszer meglátott kibontott hajjal egy külső folyosón a hotelmenedzser, aki másnap berendelt az irodájába, és adott egy figyelmeztetést, „tudod, miért kaptad” címszóval.” A hajóra is úgy jutott el, hogy épp nem volt munkája, ezért egy évig bevándorlási szaktanácsadóként dolgozott, az itt élő külföldiek adminisztratív ügyeit intézte. Amikor választ kellett adnia, meghosszabbítja-e a szerződését, kapott egy felkérést Pintér Béla új darabjához – ő a „színházi szerelme”, ezért úgy döntött, kilép az állásból. Költségkímélési okból végül zongorára cserélték a vonósnégyest, így megint ott állt munka nélkül. Ekkor kapott egy e-mailt, hogy hajóra keresnek vonósnégyesbe csellistát, és elfogadta a mentőövet.
– A szórakoztató személyzet a legénység elitebb részéhez tartozott, bár a matrózok voltak legfelül, nekünk kellett a legkevesebbet dolgozni, csak mindennap játszani öt órát. Az is kemény volt, szettenként volt tíz perc szünetünk. Ha nem ittam kávét az első szett előtt, két hang közben is elaludtam, majdnem kiesett a vonó a kezemből. De sok pénzt tudtam megspórolni, hiszen nem kellett semmire költeni. Úgy voltam vele, amíg az kitart, tudok valami mást keresni. Csakhogy mivel Bécsben jártam egyetemre, nehéz volt visszakerülni az itteni sodrásba, nem hívtak, nem tudtak rólam. Most is részben így van, mert kicsit definiálhatatlan vagyok, nem vagyok könnyűzenész, de komolyzenész se. Ha stúdiózenélésre hívnak – ilyenkor próbálás nélkül, kottából kell játszani 3-5 órákat, a reklámzenétől a számítógépes játékok aláfestésén át a szintetizátor-hangmintákig bármit –, általában az ötödik-hatodik pultba tesznek, ahol már nincs külön mikrofon se, csak kitöltjük a hátteret. A zenekarban minél előrébb ül valaki – hiába játssza ugyanazt –, annál jobb zenésznek számít. Sokkal több zenész van, mint amennyi munka, de hiába van húszéves zenészi tapasztalatom, általában az utolsó vagy az azelőtti pultba ültetnek, és ezért is folyton írogatni kell, hogy gondoljanak rám, ha van lehetőség.
A cirkusz kenyere
Endre sokáig magánórákat is adott, bár önreflexíven azt mondja, a kezdőkhöz nincsenek meg igazán a módszertani alapjai, szívesebben tanítja azokat, akiknek már „megvan a zene”, és nem technikát kell csiszolni. Azt viszont sosem szerette, ha olyan tanítványt küldtek hozzá, aki valójában gitározni akart, csak ott nem volt hely. „Nem akartam olyan ember lenni, aki miatt elmegy a kedve egy gyereknek a zenéléstől” – mondja erről, így idővel elmaradoztak a tanítványai. A Covid alatt, amikor nem lehetett fellépni, szintén átértékelte magában a zenélést, hogy ha a világnak erre most épp nincs szüksége, akkor nem kell ehhez ragaszkodni. – Van abban ráció, hogy „kenyeret és cirkuszt”. Először arra van szükség, ami táplál, aminek hasznát veszed. Amikor a test már nyugszik, akkor tud előbukkanni a lélek, hogy az ő igényeivel is tessék foglalkozni. Közben nagyon megnyugtató volt másfajta életet élni, rengeteget kirándulni. Aztán elhelyezkedtem a gyermekotthonban. Élveztem, hogy most nem azon múlik, mennyi pénzt keresek, hogy hogyan promotáltam az eseményt, mennyien jönnek el, hogyan fogunk játszani, ettől meghívnak-e máshová. Sokkal kisimultabb élet volt. Jó lenne most egyensúlyt találni a kettő között.
